Friedrich Nietzsche

Óvakodjatok a vértanúságtól! "Az igazságért" való szenvedéstől! De még a védekezéstől is! Lelkiismeretetek minden ártatlanságát és finom semlegességét megrontja, makaccsá tesz titeket az ellenvetésekkel és a vörös posztókkal szemben, elbutít, elállatiasít és bikává konokít, ha a veszéllyel, becsmérléssel, gyanúsítgatással, kirekesztéssel, vagy az ellenségesség még durvább következményeivel viaskodva végül még az igazság földi védelmezőjének szerepét is el kell játszanotok: - mintha "az igazság" valami olyan ártatlan és suta személy volna, hogy védelmezőre szorul!

Vannak a léleknek olyan magaslatai, ahonnan nézve még a tragédia is megszûnik tragikusan hatni.

Bármilyen filozófiai álláspontra is helyezkedjék ma valaki: minden pontról körültekintve annak a világnak, melyben hitünk szerint élünk, a tévessége az a legbiztosabb és legszilárdabb valami, amire szemünk még a sajátjaként tekinthet.

"Ezt tettem" - mondja az emlékezetem. Ezt nem tehettem - mondja a büszkeségem, és kérlelhetetlen marad. Végül - az emlékezet enged.

Ugyanazok az indulatok a férfinál és a nőnél mégis tempójukban különböznek: férfi és nő ezért nem szûnnek meg egymást félreérteni.

Ki nem áldozta fel már egyszer jó híréért - saját magát?

Vannak morálok, melyeknek az a feladatuk, hogy szerzőjüket mások előtt igazolják; más moráloktól megnyugtatását várja, s az önmagával való elégedettség hangulatát; megint másokkal magát akarja keresztre feszíteni és megalázni; vannak, amikkel bosszút állni akar, vannak, amikkel elrejtőzni, mások a felmagasztosulást szolgálják, a távoli magasságokba költözést; az egyik morál a szerzőjének arra való, hogy felejtsen, a másik, hogy önmagáról elfeledtessen valamit.

Érzékeink későn tanulják meg, s teljesen sosem tanulják meg, hogy megismerésünk finom, hû, elővigyázatos szervei legyenek. Szemünknek jobban esik, adott alkalomra egy már gyakran létrehozott képet újra létrehozni, mint azt rögzíteni, ami a benyomásban eltérő és új: ez utóbbi több erőt igényel.

A tanulás átalakít bennünket, azt teszi, amit minden táplálkozás, amely szintén nem csupán "fenntart": - ahogy a fiziológus tudja. De alapjaink mélyén, egészen "ott lent", természetesen lappang valami taníthatatlan, a szellemi fátum gránittömbje, az eleve elrendelt, kiválasztott kérdésekre adott eleve elrendelt döntés és válasz gránittömbje.

Egyáltalán nincsenek morális jelenségek, csupán jelenségek morális értelmezései vannak.

Minél absztraktabb az igazság, amelyet tanítani akarsz, annál inkább kell még az érzékeket is feléje csábítanod.

Nem csak azért támadunk meg valakit, hogy fájdalmat okozzunk neki, legyőzzük, hanem talán azért is, hogy tudatában legyünk erőnknek.

Nagyon tekintélyes személyek megrovásukat kitüntetésnek szánják. E megrovás volna hivatva felhívni a figyelmünket, hogy alkalomadtán foglalkoznak velünk. Teljesen félreértjük őket, ha megrovásukat szó szerint vesszük és védekezünk ellene; így csak felbosszantjuk és magunkra haragítjuk őket.

"Minden embernek megvan a maga ára." Ez így nem igaz. De mindegyik számára van csalétek, amelyre okvetlenül ráharap.

A logikátlanság olyan mélyen gyökerezik a szenvedélyekben, a nyelvben, a mûvészetben, a vallásban és mindabban, ami értéket ad az életnek, hogy nem lehetne elvonni az életből a szép dolgok gyógyíthatatlan károsodása nélkül. Csak a legnaivabb emberek hiszik, hogy az emberi természet tisztán logikussá változtatható; de ha meg kellene határozni e célhoz való közeledés mértékét, meglátnánk, hogy ezen az úton mennyi minden veszendőbe menne. Időről időre a legokosabb embernek is szüksége van a természetre, azaz logikátlan alapállására a dolgokkal szemben.

Legkeményebben erényeinkért büntetnek minket.

Tudósokkal és mûvészekkel való érintkezésben gyakran az ellenkező irányban vétjük el a számítást: a figyelemre méltó tudós mögött nemritkán középszerû emberre találunk, s a középszerû mûvész mögött kifejezetten gyakran lelünk - igen figyelemreméltó emberre.

Egy nép a politikai betegágyon általában megfiatalodik és megtalálja szellemét, amelyet a hatalomért vívott harcban lassanként elveszített. A kultúra legtöbbet a politikailag gyönge korszakoknak köszönhet.

A közvélemény: az egyén szellemi restsége.

Minden idealista azt képzeli, hogy az ügy, amelyet ő szolgál, lényegesen jobb, mint bármely más ügy a világon, és nem akarják elhinni, hogy ügyüknek a fejlődéshez pontosan arra a bûzlő trágyára van szüksége, mint minden egyéb emberi vállalkozásnak.