Friedrich Nietzsche

Ha valaki egy bizonyos napra helyesen jósolja meg az időjárást, akkor a nép körében csendben híre megy, hogy ez az ember csodatevő. Mûvelt és tudós emberek pedig hasonló, babonás hittel minden lényeges változást és konjunktúrát nagy államférfiak mûvének tulajdonítanak, akik pedig akkor kerültek be a kormányba, amikor megneszelték, hogy az említett változások és a konjunktúrák várhatók.

A jó házasságot a barátság képessége alapozza meg.

Minden kapcsolat, amely nem emel fel, lehúz - és megfordítva.

Gyermekeik megítélésében a szülők követik el a legnagyobb tévedést.

Lehetséges volna, hogy irigykedem Stendhalra? Elorozta tőlem a legjobb ateista viccet, pedig igazából engem illetett volna meg: "Isten egyedüli bocsánata, hogy nem létezik" (...) Én valahol a következőképpen fogalmaztam: mi volt idáig a legnagyobb kifogás az élettel szemben? Isten.

A megismerés embere nem riad vissza attól, hogy szeresse ellenségeit, és még barátait is tudja gyûlölni.

A nézetek megdőlését nem követi mindjárt az intézmények megdőlése, az új nézetek még sokáig laknak elődeik puszta, barátságtalan házában és konzerválják azokat a lakáshiány miatt.

Bizonyos körülmények között majdnem minden politikusnak szüksége van egyszer egy becsületes emberre, ezért tör vérszomjas farkasként a juhakolba: de a rablott kost nem falja föl, hanem elrejtőzik gyapjas bundája mögött.

Boldog korszak azért is lehetetlen, mert az emberek csak vágyódnak utána, ám nem akarják birtokolni, és az egyén, ha jó napok virradnak rá, a szó szoros értelmében fohászkodik nyomorért és nyugtalanságért.

A harcoló igyekszik átalakítani ellenfelét önmaga ellentétébe - mármint képzeletben, természetesen.

Az ember jó, azzal a feltétellel, hogy tud gonosz lenni; az ember gonosz, mert egyébként nem értené, hogyan kell jónak lenni.

Még a legokosabb is fontosabbnak tartja szokásait előnyeinél.

Mindig veszélyes az az ember, aki tudja, hogy a legtöbb ember kis dolgokban gyönge, és saját céljait e kis dolgokon keresztül akarja elérni.

A háború és a háborús készültség súlyos árát egy nép nem csak a szörnyen magas háborús költségekkel, kereskedelmi pangással, a hadsereg állandó fenntartásával fizeti meg, bármilyen magasak is e költségek - hiszen tudjuk, hogy nyolc európai állam évente két-három milliárdot fordít hadi célokra -, hanem azzal is, hogy lehető legdolgosabb, legderekabb polgárait hosszú évek során nagy számban vonja el hivatásuktól és munkájuktól katonáskodás céljára.

A tudatos gondolkodás legnagyobb részét még az ösztönös tevékenységek körébe kell számítanunk, s érvényes ez akár a filozófiai gondolkodás esetére is; ebben is át kell magunkat képeznünk, ahogyan az öröklődés és a "velünk született" tekintetében átképeztük magunkat.

Ami arra ingerel, hogy minden filozófusra félig bizalmatlanul, félig gunyorosan tekintsek, nem az, hogy az ember újra meg újra rájön, milyen ártalmatlanok is - milyen gyakran és milyen könnyen fognak mellé és tévednek el, egyszóval gyerekességük és gyermetegségük - , hanem hogy nem elég tisztességesen folyik a dolog náluk: miközben mindőjük nagy és erényes lármát csap, mihelyt valaki csak távolról is érinti az igazsághoz való hûség problémáját. Kivétel nélkül úgy állítják be magukat, mintha voltaképpeni vélekedéseiket egy hideg, tiszta, istenként se jobbra, se balra nem tekintő dialektika önfejlődése során fedték volna fel és érték volna el (minden rendû és rangú misztikustól eltérően, akik becsületesebbek náluknál és lükébbek - ezek "inspirációról" beszélnek -): míg alapjában véve valami megelőlegezett tétel az, egy ötlet, egy "sugallat", többnyire egy absztrakttá tett és megrostált szívbéli vágy, amit utólag felkutatott érvekkel védelmeznek.

Ha az ember arra keres magyarázatot, hogyan jöttek voltaképpen létre valamely filozófus legfélreesőbb metafizikai állításai, jól teszi (és okosan), ha előbb mindig azt kérdezi: miféle morálra akar ez (azaz ő) kilyukadni? Ennek megfelelően nem hiszem, hogy a "megismerés ösztöne" a filozófia atyja, hanem hogy valamely másik ösztön volt az, amelyik, mint mindig és mindenütt, a megismerést (és a félreismerést!) mint valami eszközt használta.

"A természet szerint" akarnátok élni? Ó ti, nemes sztoikusok, szavak micsoda csalárdsága ez! Gondoljatok csak el egy olyan lényt, amilyen a természet, mértéktelenül pazarló, mértéktelenül közönyös, szándék és kímélet nélküli, könyörület és igazságosság nélküli, termékeny és sivár, ám bizonytalan is, magát a közönyt gondoljátok el, mint hatalmat - hát hogyan élhetnétek e közöny szerint? Élni - hát nem éppen annyit jelent, hogy másnak-lenni-akarni, mint ez a természet?

Egy gondolat akkor jön, amikor "ő" akar, és nem amikor "én" akarom; úgyhogy a tényállás meghamisítása azt mondani: az alanyként álló "én" a feltétele az állítmányként álló "gondolkodom"-nak.

Amennyiben hiszünk a morálban, elítéljük a létezést.