Gabriel García Márquez

Ha most meghalok (...), alig fogsz rám emlékezni, amikor annyi idős leszel, mint amennyi most én vagyok.

Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.

Mindig jusson eszükbe, hogy a múlt hazugság, hogy az emlékezet nem ismer visszautat, hogy minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, s hogy végső soron a legőrjöngőbb és legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tûnő igazság.

Még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben és kihull az emberek emlékezetéből.

Az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és ott hagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.

A jövő igenis áttetszővé válik az időben, és látható lesz, akárcsak a fény elé tartott papírlap másik oldalán az írás.

Az irodalom a legjobb játék, amit az emberek kicsúfolására valaha is feltaláltak.

Az ember gyorsabban öregszik a fényképein, mint az életben.

A jó írót nem azon lehet lemérni, hogy mit tesz közzé, hanem inkább azon, hogy mit tép össze.

Az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerûségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek.

Megérezte, hogy elfeledték s ez a feledés nem a szívé, hiszen akkor jóvá lehetne tenni, hanem sokkal kegyetlenebb és véglegesebb annál, egy másik feledés, amelyet jól ismert, mert ismerte a halált.

Az asszony számára is elérkezett a pillanat, amikor föl kell tennie magának a kérdést, egész női méltóságával és öntudatával, elfojthatatlan életkedvével, hogy mihez kezdjen a szerelemmel, amely gazdátlanul maradt benne.

Miközben a regényalakot formáltam, egyre jobban megkedveltem benne az embert, és nem volt okom megölni őt, mert rájöttem, hogy egy komoly író nem ölhet meg egy regényalakot, ha nincs rá meggyőző oka.

Az a hamutömeg, ami a szíve volt, s amely a mindennapos valóság legkeményebb csapásait is állta, a sajdító emlékezés első fuvallatára összeomlott.

A valódi emlékek gyakran hihetetlenek, a csalfa emlékek viszont néha annyira meggyőzőek, hogy képesek helyettesíteni a valóságot.

Minél áttetszőbb az írás, annál láthatóbbá válik a költészet.

A nők valami külön észbeli adottság alapján, ami csak az övék, úgy tudnak elsiklani a valóság zátonyai mellett, hogy nem szenvednek hajótörést.

A hitetlenség erősebb a hitnél, mert az érzékekre támaszkodik.

A rajtunk most átvonuló zivatar annak előjele, hogy egünk nemsokára kiderül, s jobb napokat fogunk látni, mert lehetetlen, hogy akár a baj, akár a jó örökké tartson, s ebből az következik, hogy mivel a baj már soká tart, a jónak közel kell lennie.

A nyelvek szabadon kószálnak mindenfelé, összekeverednek és összezilálódnak, és elkerülhetetlen sorsuk felé rohannak, mely egyetlen, globális nyelvbe akarja kényszeríteni őket.