Hankiss Elemér

Sok civilizációban tekintették az épületeket, elsősorban az otthonokat és a fontosabb középületeket a világ közepének, amelyek így e központi helyüknél fogva a biztonság és a jelentőségteljesség érzésével töltötték el lakóikat.

A kert védett enklávé, fallal vagy kerítéssel, illetve sövénnyel körülvett, zárt terület. Szentély, amelyben az idegen világ emberi világgá szelídült. A természetnek, illetve a külső világnak csak azokat az elemeit és lényeit engedjük be, azokat tûrjük meg benne, amelyekkel nem állunk hadilábon; amelyek kényelmünket szolgálják, és gyönyörködtetnek. Minden más élőlényt kizárunk belőle, vagy ha behatolnak, elpusztítunk.

A kert a mi saját világunk, egy általunk teremtett és általunk ellenőrzött világ. Rendezett és harmonikus univerzum, szemben a rendezetlen és diszharmonikus külső világgal. A kert egyike annak a ritka pontnak az életünkben és az univerzumban, amelyeket valóban rendben és ellenőrzésünk alatt tudunk tartani.

Különös, kiemelten fontos helyet kapott az ember (...) ebben az univerzumban azáltal is, hogy Isten valamennyi élőlény között csak őt teremtette önmaga képére, szemben más mítoszokkal és vallásokkal, amelyek isteneiket gyakran nem-emberi, félemberi vagy állati lényekkel, illetve akár szörnyekkel azonosították.

A "szentség" tulajdonképpen Isten jelenlétét jelentette egy adott tárgyban, egy adott helyen vagy az ember életében. Isten jelenlétét egy profán világban. Az igazi, autentikus lét jelenlétét egy nem autentikus, nem igazi univerzumban. A szentelt hely tisztás volt az idegen világ vadonában; Isten hídfője ebben a világban. Ablak a transzcendenciára. Mikrovilág, amely az Isten jelenléte által a szabadság és a biztonság, az értelmes és autentikus lét tartományává vált egy idegen világban.

Az emberek saját maguk képtelenek lettek volna megteremteni a maguk számára a maguk világát. Szükségük volt az isteni segítségre és védelemre. Könyörögni kellett a jóakaratú szellemekhez és erőkhöz, vagy kényszeríteni kellett őket arra, hogy védjenek meg minket. "Ablakot" kellett nyitni Istennek, hogy leszállhasson az égből, és felkereshesse ezt a szentelt helyet, hogy beköltözzék a fizikai világnak erre a pontjára, amely az ő jelenléte által szentelt hellyé vált. Az isteni lét és az igazi, hiteles emberi lét szentélyévé.

Elveszettnek érezzük magunkat ebben a végtelen univerzumban, és próbáljuk tompítani szorongásunkat azzal a hittel és meggyőződéssel, hogy nem elhanyagolható és nélkülözhető semmiségek vagyunk a világmindenség peremén, hanem épp ellenkezőleg: a világmindenség körülöttünk forog. S ha körülöttünk forog, akkor ez az univerzum a mi univerzumunk, emberi, s nem idegen világ.

Õsidők óta küzdenek az emberek azért a meggyőződésért, hitért vagy illúzióért, hogy ahol ők vannak, ott van a világ közepe. Vagy akár azért, hogy ők maguk alkotják a világmindenség közepét. Ez az illúzió, ez a hit, ez a meggyőződés évezredeken át védte az embereket a félelem ellen, hogy az ismeretlen és veszélyes világban kell élniük.

Minthogy képtelen elfogadni a halál végzetszerûségét, az embert tragikus helyzete és a halál rettenete arra kényszeríti, hogy narcisztikus módon különleges és következésképpen halhatatlan értékként mutassa fel önmagát.

A világ érthetetlen és abszurd. Tele van bizonytalansággal és szorongással. E bizonytalanságérzet és szorongás csökkentésére szolgált mindenkor a gonosz megszemélyesítése. Az emberek azzal, hogy élőlényekbe, személyekbe, gonosz szellemekbe, démonokba, ördögökbe sûrítették be a gonosz kaotikus és ismeretlen erőit, lokalizálták, korlátok közé szorították ezeket az erőket.

Az embereknek nem életük van, hanem életstratégiájuk, ami kevesebb és több, mint az élet. Az ember az az egyetlen teremtmény ezen a bolygón, akinek nincs természetes környezete.

A félelem és a szorongás kínzó élménye arra készteti az embereket, hogy szimbólumok védőpajzsával, mítoszokkal, hitrendszerekkel és eszmékkel vegyék körül magukat, hogy a zene hangjaival, a szavak értelmével és ha kell, angyalokkal töltsék ki a körülöttük tátongó ûrt. És mindezzel létrehozzák, megteremtsék azt, amit összefoglaló néven civilizációnak vagy kultúrának szoktunk nevezni.

A mítoszok és a vallások egyik legfontosabb funkciója az volt, hogy csökkentsék a világ komplexitását, és ezzel csökkentsék az emberi szorongást ebben a világban. Kimutatták, hogy a teremtésmítoszok többsége magyarázatot adott arra is, miként került bele a világba a rossz, a gonosz, az emberi szenvedés. Írtak arról is, hogy a mítoszok segítették az embereket abban, hogy érzelmileg legyőzzék az időt, a mulandóságot, a halált. És így tovább. Mindezekből sokat tanultam. Feladata volt a mítoszoknak az is, hogy valamiféle morális rendet és harmóniát vetítsenek bele egy ismeretlen, sötét, félelmekkel teli univerzumba.

Ha a szimbólumoknak (...) a védőrendszere megsérül, ha a szimbólumrendszerek már nem tudnak értelmes választ adni az emberek kérdéseire és félelmeire, akkor a bizonytalanságnak és a szorongásnak a korszaka következik be az adott társadalomban.

Lenyûgöző annak az igyekezetnek és elszántságnak a látványa, amellyel az emberek az íratlan és írott történelem kezdetei óta körülvették és körülveszik magukat nemcsak barlangjaik, házaik és városaik falaival, nemcsak katedrálisaikkal és sportcsarnokaikkal, hanem mítoszok és vallások, filozófiák és tudományok, eszmék és illúziók, képzetek és mûalkotások szimbolikus szférájával is.

Az embereknek szükségük volt a biztonságra, és megteremtették vagy felfedezték az angyalok világát, amely azután védőszféraként vette körül őket egy idegen világban.

Nem tudjuk, kik vagyunk, nem tudjuk, honnan jövünk, nem tudjuk, hova megyünk; nem tudjuk, hogy végső fokon milyen erők mozgatják az univerzumot és az életet; nem tudjuk, hogy miért kell szenvednünk, és miért kell meghalnunk; nem tudjuk, hogy mi életünk értelme és célja; és így tovább. Az ezekre a kérdésekre adott válaszokat és a velük kapcsolatos feltételezéseket és elméleteket nem lehet bizonyítani, sem cáfolni. Nem tudjuk bizonyítani vagy cáfolni Isten létét; nem tudjuk bizonyítani vagy cáfolni, hogy van-e élet a halál után; nem tudjuk bizonyítani vagy cáfolni, hogy van-e vagy nincs célja, értelme az univerzumnak és az életnek; nem tudjuk, hogy szabadok vagyunk-e, hogy szabadon tudunk-e dönteni önmagunk sorsáról; nem tudjuk, hogy vajon mûködik-e vagy sem valamilyen morális princípium az univerzumban.

A nyelv és a nyelvi játékok, az újabb és újabb eszmehálók kivetése egy örökké változó és illékony valóságra, igen, mindez hatalmas eszköz és lehetőség arra, hogy megküzdjünk az idegen világ erőivel és a szívünkben lévő félelmekkel.

A szent nem létezik a profán nélkül.

Civilizációnk az élet értelmének, a szabadságnak, az emberiség fontosságának és halhatatlanságának káprázatos tûzijátéka. Ámítás és önámítás, de segít nekünk élni egy olyan univerzumban, amelyben ezen kívül lehetséges, hogy nincs értelme, és nincs szabadság, és az emberi lét végtelenül esendő és mulandó.