Hankiss Elemér

Általában úgy véljük, hogy az a feladatunk és lehetőségünk, hogy állandóan jobb és jobb házat építsünk magunknak annál, mint amilyen már van nekünk. Minden bizonnyal helyes, ha így teszünk. De lehetséges, hogy igazi feladatunk s lehetőségünk inkább az, hogy kitágítsuk és aládúcoljuk azt a világot, napról napra, újra és újra, amely ezek nélkül az erőfeszítések nélkül ránk omlana.

Úgy vélem (...), hogy az emberek és az emberiség legfőbb feladata az, hogy megoldja azokat a problémákat, amelyek felvetődnek az életben. Nem hiszem, hogy túlontúl sokat kellene merengenünk és boronganunk a halálról és az emberi szenvedésről. Szembe kell néznünk az elmúlással, és mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy enyhítsük az emberi szenvedést ebben a világban.

Elődeink jobb helyzetben voltak (...), mert belső konfliktusaikat kivetíthették és kidolgozhatták mítoszok és a hozzájuk kapcsolódó rítusok segítségével.

Nincs olyan emberi társadalom, amelyben ne volna félelem és brutalitás, elnyomás és nyomorúság. A társadalmak közötti kapcsolatok, a törzsek, etnikumok, nemzetek, országok közötti konfliktusok pedig még ma is veszélyzónát alkotnak, tele potenciális romboló erőkkel. A társadalmi szövet szakadásain át az idegen világ szörnyei újra és újra bekúsznak vagy betörnek a mi világunkba.

A természetes kiválasztódás elve a faj túlélését, illetve általában az életfolyamat fenntartását szolgálja, és nem az egységes jólétét. Az életnek ez a megállíthatatlan ereje vakon tör előre, és kíméletlenül kihasználja, majd elpusztítja az élőlényeket, az amőbáktól kezdve az emberi lényekig.

Mi, emberek, csak úgy tudunk megélni itt a Földön, ahogy az ûrhajósok tudnának megélni a Holdon (...). Ûrruhájuk nélkül azonnal meghalnának azon a lakatlan és lakhatatlan égitesten. Ugyanúgy, ahogy mi is menthetetlenül elvesznénk a mi sajátos ûrruhánk - immunrendszerünk - nélkül ezen a veszélyes bolygón.

A rajzfilmekben minden visszafordítható, s ennek következtében az idő, a halál, az okozatiság elveszti lényegét, elveszti "fullánkját".

Az emberi élet egyik legnagyobb terhe az, hogy nem lehet nem megtörténtté tenni azt, ami már megtörtént. A rajzfilmek azonban szüntelenül a feje tetejére állítják a valóságnak ezt a vastörvényét. Újra és újra legyőzik a kauzalitást és a determinizmust azzal, hogy ide-oda forgatják az ok és okozat közötti kapcsolatot. És ezzel legyőzik a végső visszafordíthatatlanságot is: a halált.

A bohóc a maga együgyûségében az egyetlen olyan embertípus, amelyik sohasem képes érvényesíteni, másokra ráerőszakolni a maga önző akaratát. Ezzel az egyik legkövetkezetesebben érvényesülő ok-okozati láncolatból, az egymással versengő emberi törekvések láncolatából, a másokat megkárosító önzés "eredendő bûnéből" maradnak ki. Ártatlanok.

A szépségben a világmindenség végső eszméi, plátói ideái villannak fel, és mi megrettenünk démoni erejük láttán.

A szépség szorosan összefügg az egyetemes lét félelmetes mélységeivel; vagy mondjuk úgy, hogy a nemléttel, egy idegen világ rettenetével.

A rettenet és a szépség egymásba villódzása valószínûleg ott van minden mûalkotásban, még akkor is, ha ezt többnyire nem vesszük tudomásul, és ha ez a kettősség nem minden mûfajban és nem minden kor mûalkotásaiban van ugyanilyen erővel jelen. Erős és nyilvánvaló a tragédiákban és a komédiákban.

Szeretjük az illatokat. Gyönyörködünk bennük. Az élet minden bizonnyal sivárabb lenne nélkülük. De önmagukban, természetes állapotukban szerény szerepet játszanak az életünkben. Amikor azonban illatszerekké, parfümökké alakulnak át, egyszeriben varázserővel töltődnek föl.

A Hiúság Vására nem hiábavalóságok, frivol és triviális dolgok vására. Mert hiúságaink halálosan komolyak. Olyannyira, hogy Vanitatum vanitas helyett inkább azt kellene mondanunk, hogy Vanitatum gravitas; hiábavalóságaink fontossága és komolysága.

Csak az az ember lehet szabad, akinek van bátorsága arra, hogy hiteles választások során át maga teremtse meg a maga világát. Aki nem vállalkozik erre, vagy kudarcot vall, azt leigázzák a mindennapi élet rutinjai.

A zene (...) szinte kínálja magát arra, hogy egy idegen világbeli emberi lét szimbólumát lássuk benne. A csend nemlétéből emelkedik föl, és - miután belerajzolta fénylő íveit és arabeszkjeit az univerzum sötétségébe - visszamerül újra a nemlétbe, a csendbe. Rezignáltan vagy kétségbeesve, egy sóhajjal, hangosan ujjongva vagy keserûen protestálva.

A giccs valószínûleg azért marad kívül az igazi mûvészet birodalmán, mert mindent elkövet annak érdekében, hogy százszázalékosan csak szép legyen.

Teremteni valamit a semmiből, csillagképeket építeni szimbólumokból, talán a semmiből, fölépíteni a szabadság, az értelem és a méltóság világát egy néma és üres univerzumban: ez, úgy hiszem, emberhez méltó munka volt. Igazi emberi kaland volt.

A halál abszurditása, a halál tökéletes értelmetlensége csak akkor győzhető le, ha van valami az ember létezésén túl. Valami, ami az egyéni élet elkerülhetetlen végessége, megtörése, megsemmisülése ellenére is értelmessé teszi ezt az életet. Egy tágabb keret, amelyen belül értelme, célja, feladata, haszna van a véges emberi életnek.

Az emberi értelem egyik legfőbb képessége és funkciója mindenkor az volt, és különösen vonatkozik ez a tudományos értelemre, hogy feltárja a természetes folyamatok mögött rejlő ok-okozati összefüggéseket, és ennek segítségével előre jelezzen jövőbeli eseményeket.