A másodikon lakom, mert az ember mindig törekedjen az ég felé, ahol az idő lassabban telik, a kékségbe feledkezik, bóbiskol a csillagok közötti sötétben, közel lakom az éghez, ezért látom, ahogy a távoli hegyekre rásüt a felkelő nap, látom a napokat ébredni ismeretlen helyeken.

Kapcsolódó idézetek

1. Az ember mindig is felfelé tekintett, az éjszakai égboltra, és álmodozott. Mára el is értük ezt a magasságot: egyértelmûen meg van írva számunkra a csillagokban, hogy mind magasabbra törjünk. Ha együtt vállalkozunk erre, hamarabb oda is juthatunk. A határ ugyanis ma már a csillagos égnél is messzebb van. Tim Marshall
2. Az utakat még könnyen járom, De a hegy alján már megállok. Tudom, hogy fentről messzebb látnék, Ott több a nap, kisebb az árnyék, De majd feljutnak újak, mások.
3. Hátat fordítok a napfelkeltének, belélegzem a várost. Benne laksz. Bennem laksz. S hogy mennyire nehéz veled véletlen találkozni, ez egészen őrjítő. Albert Tímea
4. A földi életnek különös sajátsága, hogy az ember néhanapján úgy érzi magát, mintha örökké, örökké, de mindörökké élhetne. Az embert néha olyankor fogja el ez az érzés, ha nagyon korán kél és megy ki a szabadba, még hajnalhasadása előtt, abban a finom szürkületben és megáll egyedül a mezőn s föltekintve az égre, figyeli, hogy a halavány égbolt miként változik meg, miként pirosodik át, míg a kelet bámulatos átalakulásától csodálkozva kiált fel s a szíve dobogása is megáll az előtt a fönséges látvány előtt, amint nagy méltósággal fölbukkan a nap, amint fölbukkan minden istenadott reggelen már annyi ezeresztendő óta. S olyankor is így érezzük magunkat, amikor napnyugtakor megállunk egy csöndes erdőben, amelynek lombjai között átszûrődik a verőfény titokzatos aranycsillogása és lassan, nagyon lassan suttog valamit, amit megérteni nem lehet, bármiként is szeretnők. S néha akkor is örökkévalónak érezzük az életet, ha az éjszaka véghetetlen csöndjében föltekintünk a mélységes kék égbolt sok millió csillagai közé. S halhatatlannak érzi magát az ember akkor is, ha távoli zene hangjaira figyel, vagy ha nagyon mélyen belenéz valakinek a szemébe. Frances Hodgson Burnett
5. Néha kinézek az ablakon, és hosszan szemlélem a csillagokat. Ilyenkor egy idő múlva azt gondolom, hogy a dolgoknak talán nem is az az igazi értelmük, amit mi tulajdonítunk nekik. Engem nem érdekel, milyen távolságra van tőlem a Nap meg a Hold. Nekem az teljesen mindegy. Beérem annyival, hogy láthatom és szerethetem őket. És ilyenkor az a különös érzés fog el, hogy nevetni van kedvem, amikor mások sírnak, és sírni mikor nevetnek!
6. Az ember mindenhová elér, mindent kikutat. Ott akar lenni mindenhol. Hegyen, tengeren, lakatlan szigeten, az ûrben a csillagok között. Most már felszállnak a Holdra. De azért, ha kinn ülsz a küszöbön, a sötétedő ég alatt, mégiscsak azt érzed, hogy kicsiny vagy, parányi, semmiség.
7. A magasban minden olyan, mintha égne a ház, de az a ház az ember maga, és az égvilágon minden olyan lassú, vontatott ütemben történik körülötte, hogy nem tehet mást, mint hogy tétlenül szemléli, miként ég porig az építmény. Conrad Anker
8. Újabban, ahogy közeledem a hatvanhoz, kíváncsibb vagyok a világra. Ami mellett korábban, negyven-ötven évesen közömbösen elmentem, most alaposan megnézem. Reggel először az ablakhoz lépek és kipillantok a világra, megvan-e még? Esik, fúj, ködlenek a hegyek, vagy süt a nap? Ezek az időjárási események jelentik az emberiség életében az állandóságot. Bármi történik is a helyi, vagy földrésznyi politikában, az eső megered, a köd leszáll, s ha éppen úgy tartja kedve Nap-istennek, ránk ragyog. Bertha Bulcsu
9. Örömem könnyebb létû, mint a fény vagy árnyék. Két otthonom van. Élek a végső napok szigorúságában. Élek valami titokzatos boldogságban.
10. Ahogy az ablakon át kinézek, látom, amint az emberek vígan jönnek-mennek az utcákon. Nevetnek, nyaralnak, élik az életet. (...) Így lesz akkor is, ha majd én halok meg egyszer. Az ég nem szakad le, a Föld forog tovább. Születünk és elmúlunk észrevétlenül.