József Attila

Szelid dörgésben, jó harmatban csurgóra húzott rossz kalapban nem fogok bolyongni már többé, ûlök és mosolygok örökké.

Fürdőm vagy te, csengő italom. Karod hûs ár, melled kavarog, fülemben is csupán úgy csobog, hogyha lélegzel a vállamon.

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e, szívemhez szívvel keveredsz-e, látlak, hallak és énekellek, Istennek tégedet felellek.

Hajad az ujjamé, a szoknyád alatt Ámulva búvik a szivem S zizegve hull a naptár levele.

A szeretők hallgatva álltak, A tóban elrejtették szivüket S megbeszélvén a hullámokat, Széjjelváltak.

Nem várom már az életet. Vagyok úgy, ahogyan lehet. (...) Ha tûz lobog, hát majd elég. Ha vér ömlik, hát van elég.

Ne bántsatok, ha most rossz vagyok, Ha most kicsit halkabban élek. Halkabban élnek a felhők is, Meg a halottak, meg a rétek. (...) Nagycsöndû, komoly kisértet kisér S hová lépek, kibú a föld alól - Az árnyékom, mely mindenütt követ S találkozunk is egyszer valahol.

Vigasztaljátok a szenvedő alkonyokat, közéjük való kedvesem is Szomorú lángjaival zokogva kergetőzik

Nekem mindegy: van isten, vagy nincsen S bizonyisten hinnék benne, De még annyi szabadidőm sincsen.

Még sötét van, Leheletünk se látszik, De ablakunkon ragyognak már a jégvirágok, Odaki hajnalodik S én még mindig csókokat beszélek.

Világosítsd föl gyermeked: a haramiák emberek; a boszorkák - kofák, kasok. (Csahos kutyák nem farkasok!) Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, de mind-mind pénzre vált reményt; ki szenet árul, ki szerelmet, ki pedig ilyen költeményt.

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag, De ha szomjazom, akkor friss patak, Az én kedvesem az egeknek nyílhat, De megcsókolni csak nem szabad.

Halál, terítsd rám köntösöd, hisz fázom, Gonosz szélvész s vihar dúl bennem és süvölt, A vágy-sakálsereg az égre fölüvölt S bus esten meztelen bőrig megázom.

De meg ne mondd, hogy érte sírok, - Szavadnak akkor úgyse hisz, - Hogy verseket csak néki írok

A Nap lement. És én még várok, várok. Terád várok. Nem jössz? És sírdogálok: Szivemre a bánat halk csöppekben csurog.

A szemed ne emeld föl, Életberántó fénye Zavarná most a szívem, Ki rőt vágyam tüzén,

Ha víz volnék, hát volnék pocsolya. Ha tûz volnék, hát volnék hamuja.

Jó volt és rossz volt ő: embernyi, most nem jó s nem rossz, ám szeretni ma is lehet még szelíden.

S hiába bánkódsz, az igazak lehelte felhő nem segít a te könnyeiden - az én szememmel kell kisírnod mindent, hogy érted el ne pusztuljon szivem!

Egy hangvilla két ága vagyunk S mégis, ha egymásra nézünk, Néha rekedten száll föl a szomorúság.