József Attila

Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tûzhelyet, családot már végképp másoknak remél.

Nehéz a szivem, hiszen bút fogan: örömöm tán a büntetések hozzák, hogy sírva nézem majd ha boldogan sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.

Mióta elmentél, itt hûvösebb a sajtár, a tej, a balta nyele, puffanva hull a hasított fa le s dermed fehéren, ahogy leesett.

A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd.

Petőfi Sándor, Tégedet ünnepel A jajgató nép s a süket Elnyomás, De nagy lelked tüzét, az Eszmét, Cifra, hideg lobogás takarja.

Ne méricskéld, ne latold magadat. Ölj öledbe, ha kellek. Vagy fölkél s falhoz veti a harag, mint a részeg a poharat, e szesztelen szerelmet.

Bennünk eleve ott a fáradás, Mely a szûz hónak testvére lehet - Ha nagyon fázik már a föld, lehull, Csak hull a hó s új tavaszig befed.

Légy egy fûszálon a pici él, s nagyobb leszel a világ tengelyénél.

Nékem nincs még szeretőm, Nem adott a Teremtőm. Elmegyek hát keresni, Szeretnék már szeretni.

Kezed csillag énnekem, gyenge csillag fejemen. Vaskos göröngy a kezem, ott porlad a sziveden.

Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő fondor magányt s a mindenséget.

Könnyű legyen emlékem, mint az illat, mely egekig száll és legyen örök, amíg szivemből máglyarózsák nyílnak s feláldozott szerelmem füstölög.

Én is írom énekem: ha már szeretlek téged, tedd könnyüvé énnekem ezt a nehéz hűséget.

Reám néztél s én mindent elejtettem. Meghallgattál és elakadt szavam. Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen; hogy tudjak élni, halni egymagam!

Hittél a könnyü szóknak, fizetett pártfogóknak s lásd, soha, soha senki nem mondta, hogy te jó vagy.

Talán eltûnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. Elpazaroltam mindenem, amiről számot kéne adnom.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak másért örülünk neki.

Úgy őrizz, mint ki gyilkolna, mintha éltem élted volna.

Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a múlt meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt - minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!