Szerző

Juhász Gyula

Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval, Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal, És ha másra hallgat mind a többi ember, Te beszélj tovább a zengő végtelennel.
Minden éjjel Ölelkezem a fojtó semmiséggel. S reggel, reggel Új búcsút járok tûnő életemmel.
Ha meghalok - a csönd az én hazám, - Akkor fogok én élni, győzni majd Igazán.
Magányos este, fázós és beteg, Már nem akarlak, és nem értelek.
Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek. Ez voltam én. Valaki, aki készül, Valaki, aki árván erre tévedt S akinek útja végtelenbe mélyül...
Nincs híd, amely a múltba elvezessen Hozzád, halott szerelmem!
Egész szerelmem annyi volt csak: Hogy láttalak, szemedbe néztem, Egy mosolygásod volt csak minden, De nekem elég volt egészen.
És láttalak beteg babák szemében, Melyek, mint eltört mennybolt kékje, fájtak, És láttalak egy revolvergolyóban, Mely jobb volt hozzám mégis, mint az élet. Mert akkor is téged kerestelek!
Te vagy nekem a sorsom, Te vagy nekem a minden, Te ragyogsz, túl sírokon A bûneimben!
Messze, messze mentél, Hogy megmutasd, mily mélyen bennem élsz, Hogy egy hatalmas és bús szerelemnél Érezzem, hogy az életem egész!
Úgy gondolok rá, mint a régi álmok Szövetére, mely fénylő volt s remek. S azóta jött az ébredés, az álnok, És jöttek szürke órák és terek.
Lakásom lesz a hetedik magány, A halál felé nyílik ablaka. Kertjében csak emlékek teremnek S lakója csak a lelkem lesz maga. Kertjében örök emlékek teremnek, Nem érnek mérges vágyak már oda, Csak remény nélkül tüskétlen az élet, Ne várj csodát, az élet a csoda!
A tanár az a gyerek, aki legtovább jár az iskolába.
Ismerd el tenmagadat! - így vigasztalódik a tehetségtelen.
El tudom képzelni Don Quijotét, az elmés, nemes búsképû lovagot, amint késő öregségben a kandalló mellett olvassa Cervantes regényét, és megértő mosollyal mondogatja: Fiatalság bolondság! De nem tudom elképzelni Sancho Panzát hasonló helyzetben. Hiába, az őrültségből ki lehet gyógyulni, de a butaságból nem.
A legtöbb ember oly nagyon él, hogy nem is veszi észre.
Az optimisták bekötött szemû pesszimisták.
A látók többnyire vakok. Homérosz is az volt, Tiréziász is és Milton is. Sajnos, a legtöbb államférfi szintén.
Az élet mozgószínházában ülve, A hallgatag sötétben nézem én A karmester botját, hogy leng az ûrben, Míg pendül a vad álomköltemény.
Olvashatod Platónt és Arisztotelészt, Szent Ágostont és Tamást, Descartes-ot és Spinozát, Kantot és Schopenhauert, a világ lényegét és az élet értelmét mégis inkább érezteti veled egy harmatcsepp a virágon és egy könnycsepp a szemben.