Juhász Gyula

Mikor az érvek szava gyönge, megszólalnak az ágyúk.

Az öngyilkosok az élet reménytelen szerelmesei.

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, De ha kinyílnak ősszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsuzónál Szeme színére visszarévedek.

Én úgy szeretném, ha a szeretet, A boldogság, a béke fénye égne mindenki lelkében.

Talán aludt és álmodott, vagy Álmából éppen fölriadt És boldogan gondolta, hogy most Egész világon béke van És megnézve a homokórát Nyugodtan fordult fal fele.

Mindig reménytelen volt a szerelmem, Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek, Mindig csillaghonvágy égett szívemben Mindig hûtlen voltam, mindig beteg, Mindig kellettek elérhetetlen rózsák, Örök talányok, édes szomorúság...

Galileit elítélték, és a föld mégis mozgott tovább.

Ábrándjaid eljátssza újra multad, Csak bánatod tesz rájuk hangfogót... A feledés homályából kibukkan Egy régi arc és feléd mosolyog.

Ha egyszer tavasz akar lenni: az összes jégpáncélok hiába erőlködnek és tiltakoznak.

Mindnyájan a boldogság trónörökösei vagyunk ezen a földön. És mindnyájan számûzetésben.

Játszom a jövővel És a szerelemmel, Az én eltört, árva, Furcsa életemmel.

Minden vád ellen lehet védekezni, csak az önvád ellen nem.

Én nem tudom, mi ez, de érezem, Hogy megszépült megint az életem, Szavaid selyme szíven símogat, Mint márciusi szél a sírokat!

Minden halálos szerelem halálos unalom lesz, ha sokáig tart.

Mese volt, álom, káprázat? Lehet! Megszépítette bús életemet!

Mindig nevettek, akiket szerettem, Mindig nevettem, aki szeretett, Mindig csak vágytam és sohase mertem, Mindig csak vártam én az életet, Az élet elment, én is tovább mentem, Mindig daloltam és mindig feledtem.

Nem volt rossz, sem jó, Csak ember, fáradt, Várt, várt és nem lelt Soha csodákat.

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.