Szerző

Konrad Lorenz

A hipotézis alkotója hálás lehet mindenkinek, aki olyan új utat mutat neki, ahol hipotézise megdőlhet, mert az igazolás abból áll, hogy a hipotézis a cáfolattal szemben ellenállónak bizonyul.
A gyûlölet nemcsak vakká és süketté, hanem hihetetlenül ostobává is tesz.
A pubertáskor (...) feladata az, hogy a kulturális magatartásnormák egyébként kissé merev átörökítését némileg rugalmasabbá tegye; le kell dobnia merev "rákpáncélját", hogy nőni tudjon. Az öröklött kultúra szilárd szerkezetének újjáépítéséért is a szabadság bizonyos fokú elvesztésével kell fizetni, mert a minden átépítéshez szükséges bontás és az újbóli felépítés között szükségszerûen egy támasz és védelem nélküli időszak van, mind a vedlő rák, mind a pubertáskorban levő ember esetében.
Az olyan magától értetődően rossznak tûnő magatartásnormáknál, mint egyes borneói és új-guineai törzsek fejvadászata, sem szabad arról elfelejtkezni, hogy hirtelen megszüntetése milyen hatással járna a kultúrát összetartó társadalmi magatartásnormákra. Ugyanis minden kultúrát bizonyos fokig hasonló váz képez, és a kölcsönhatások bonyolult rendszerének megértése nélkül meglehetősen veszélyes bármely elemét önkényesen kiemelni.
Ha egy sejt mindazokat a tulajdonságokat elveti, melyek egy bizonyos testszövet, például a felhám, a bélhám vagy a tejmirigyek részévé tehetnék, akkor szükségszerûen törzs- vagy egyedfejlődése korábbi szakaszának megfelelő állapotba esik vissza, ami azt jelenti, hogy egysejtûként vagy embrionális sejtként kezd el viselkedni, és nekilát az osztódásnak, tekintet nélkül a test egészére. Minél nagyobb fokú a visszaesés, annál inkább különbözik az újonnan képződő szövet a normálistól, és annál inkább rosszindulatú a daganat. (...) Amikor a környező szövetek maguk közé tartozónak tekintik, és elkezdik táplálni, csak akkor kezdődik a daganat halálos, áttételes növekedése. Ezt az analógiát továbbvezetve, az ember, akinek társadalmi magatartásnormái megrekednek az infantilizmus állapotában, szükségszerûen a társadalom parazitája lesz.
Az anyai szeretet, az önzetlen és bátor fellépés a családért vagy a közösségért ugyanolyan ösztönösen beprogramozott magatartásnormák, mint a zabálás vagy a párzás, mégis egyértelmûen jobbnak és nemesebbnek tartjuk az előbbieket.
A civilizált emberiség saját maga által okozott gondjainak egyike, hogy az egyénnel szembeni emberiesség követelményei ellentétben állnak az emberiség érdekeivel.
Ha minden, a törzsfejlődéssel beprogramozott tulajdonság tanulás és nevelés által nem lenne befolyásolható, az ember csupán saját ösztönei felelősség nélküli játéka lenne. (...) Egy lelkileg ép ember és egy pszichopata (...) nem különböznek jobban egymástól, mint egy kompenzált és egy dekompenzált szívbajjal élő ember.
Az, hogy a kellemetlenségeket egyre kevésbé vagyunk hajlandóak eltûrni, az emberi életnek a természet által elrendelt csúcsait és mélységeit mesterségesen elegyengetett síksággá változtatja, a nagyszabású hullámhegyekből és völgyekből alig észlelhető fodrozódást, a fényből és árnyékból unalmas szürkeséget, egyszóval: halálos unalmat teremt.
Miután egyre inkább uralma alá vonta környezetét, a mai ember szükségszerûen megváltoztatja öröm-bosszúság háztartásának egyensúlyát, a bosszúságot kiváltó ingerekkel szemben egyre inkább túlérzékenységet mutat, míg az örömmel szemben fásultságot, ami nemkívánatos következményekhez vezethet.
Félelemtől hajszolt menekülés a félelmetes hajsza elől - mindez oda vezet, hogy az emberiség megfosztja saját magát leglényegesebb emberi tulajdonságaitól, amelyek egyike az önmegfigyelés.
Minden veszély sokat veszít rémisztő voltából, ha az okait megismerjük.
A nagyvárosokban tapasztalható általános barátságtalanság arányos az ott összezsúfolt embertömeg mennyiségével.
Létezik élőlényeknek olyan társadalma, közössége, ahol valóban a legjobbak irányítanak. Sajnos, ezt manapság egyelőre csak a páviánoknál tapasztalhatjuk.
Ma a legtöbb civilizált ember városlakó, vagy legalábbis városban végzi a munkáját. Mindennapi életükben szinte csak élettelen, főképpen ember alkotta dolgokkal találkoznak. Elfelejtették azonban, hogyan bánjanak mindazzal, ami él; ahol csak érintkezésbe kerülnek ilyenekkel, hihetetlenül rövidlátó módon kezelik, és megsemmisítenek mindent, amiből életünk táplálkozik. Mivel mindaz, amivel nap mint nap bánnak és amit fontosnak tartanak, emberi alkotás, mindent elkészíthetőnek tartanak.
A legtöbb ember abban a tévhitben él, hogy ha a természet elpusztul is, az ember azért még tovább élhet. Ez nagy baj, és ha nem így lenne, már sokkal előbb menteni próbálták volna az erdőt.
Az öregek mindig a konzervatív elvet képviselték, a fiatalok hozták az újdonságot, az előremutatót, a fejlődést. Egy adott kultúra életében mindkettőre szükség van, ugyanúgy, ahogy egy faj fejlődéséhez is egyaránt nélkülözhetetlenek a változást és az állandóságot hordozó gének.
Amennyiben a tudós bizonyos abban, hogy az ő kutatásának megvan a helye az emberiség tudásának összképében, és tudja, hogy hozzájárulása milyen szerepet játszik az össztudás nagy mozaikjában, akkor sok esetben képes, sőt köteles azt úgy ismertetni, hogy ne csak szaktársai értsék. Úgy tûnik, sok tudósnak nehezére esik e kötelesség teljesítése.
Aki egy életen át problémák meglehetősen szûk és speciális területével foglalkozott, érthető módon hajlamos arra, hogy e problémák jelentőségét - és ezzel a saját magáét - túlértékelje. Csak ha elhagyja tudományának hírhedt elefántcsonttornyát, akkor veszi észre, milyen kicsi is hozzájárulása az emberiség tudásának teljességéhez.
A pénzemberek paradox módon realistáknak tartják magukat, és nem akarják megérteni, hogy a gazdaság exponenciális növekedése a mi bolygónk véges terében szükségszerûen katasztrófához vezet. Az ökológust, aki előre kiszámítja, hogy milyen hamar következik be a katasztrófa, furcsa módon álmodozónak tartják, aki nosztalgikus illúzióiban zöld erdők és éneklő madarak után vágyakozik.