Kordos Szabolcs

Az ingyenes ellátás azokból is kihozza a finnyás gasztrosznobot, akik amúgy mélyfagyasztott pizzán és sajtos kekszen tengődnek a mindennapokban.

Minden napban benne van a bukás lehetősége, ha nem figyelünk.

Magyarországon nem azzal foglalkozol, amihez értesz, hanem azzal, amivel tudsz.

Nagy ám a különbség a vendég és a fogyasztó között.

Nem kell vele foglalkozni, hogy mit gondolnak rólunk a hülyék, koncentráljunk inkább a többiekre, mert miattuk éri meg emberekkel foglalkozni.

Olykor ki kell állnunk magunkért, más úgysem fog.

Az alkoholizmus betegség, így aztán nem szégyellni kell, hanem gyógyítani. Az autószerelő sem titkolja, ha fájnak az ízületei a sok görnyedéstől, kocsi alatt fekvéstől, egy pincérnek miért kellene tagadnia, hogy beleesett a vendéglátósok ismert csapdájába, a szerfüggőségbe.

Ilyen a vendéglátós szakma. Mi vagy mezítláb bulizunk, vagy lakkcipőben. Nincs arany középút.

A drog (...) megmérgez mindent, nem csak a testet, hanem az emberi kapcsolatokat is.

Megkülönböztetném a megélhetési szakácsot attól, aki valóban komolyan gondolja ezt a szakmát. Előbbi megcsinálja azt, amit muszáj, de közben azon gondolkodik, hogy mikor lehet végre hazamenni. Ám az utóbbi szenvedéllyel teszi a dolgát.

Olyan a világ, mint egy nagy játszótér, és csak rajtam múlik, hogy melyik játékot választom belőle.

Sok séf beleesik abba a hibába, hogy egy bizonyos szint felett úgy érzi, neki már nem kell fakanalat ragadnia, az amolyan aljamunka, inkább öltönyben, tárgyalókban, fejben főzi meg az ételeket. Aki így gondolkodik, szerintem soha nem élvezte igazán a munkáját. A jó szakács szeret főzni. Kellenek neki az új élmények, az illatok, a főzés öröme.

Hogy pontosan mit keresnek a Michelin-ellenőrök, az egy olyan összetett, messzire mutató kérdés, mint hogy "mit akar a nő". Sokan próbálták már megfejteni a rejtélyt, néhányan pedig közelebb járnak a megoldáshoz, mint mások, a megkérdőjelezhetetlen igazságnak azonban senki sincs birtokában.

Nem az Oscar-díj tesz színésszé vagy rendezővé, és nem a csillag farag belőled sikeres séfet vagy gazdag tulajdonost.

A Facebook lehetőséget ad arra, hogy az ember viszonylag diszkréten kopogtasson a másiknál, és jelezze: tudom, hogy kicsit eltûntem, de most kellene a segítséged.

A vendéglátózásban régen az volt a jó, hogy sokat lehetett lopni. Ma az a jó, hogy már lopni sem szükséges.

Az internetes vélemények képesek egy éttermet a mennybe repíteni, vagy a pokolba taszítani. Míg régebben néhány újság kritikusaitól rettegtek a vendéglősök, ma mindenkitől tarthatnak, aki valaha átlépi a küszöbüket. A rendszer persze igazságosabbá is vált, hiszen a több száz vagy ezer felhasználó visszajelzése alighanem hitelesebb képet ad az ételekről és a kiszolgálásról, mint egy-egy nagy tekintélyû kritikus szubjektív értékelése.

A csúcsgasztronómia világában nem létezik jól elvégzett munka, sikeres befejezés: minden egyes tányérral újraindul a harc a vendégek kegyeiért. Elég egy rosszul felszeletelt zöldség, egy túlsütött húsdarab, és oda a korábban megszerzett tekintély. A közönség nem kegyelmez: a hibákat kíméletlenül feltárja, ami ma sikkes és trendi, az holnap már avítt és unalmas, aki most kiskirálynak érezheti magát, pár hónap múlva a feledés homályába vész.

Hogy mi számít fine diningnak, azt nehéz megállapítani, kicsit úgy van vele az egyszeri fogyasztó, hogy ahol drágán adnak nagy tányéron kis adagokat, az biztosan ebbe a kategóriába tartozik, főleg, ha a séf kezében van egy csipesz, a pincér pedig fehér kesztyûben közelít az asztalához.

Lazul a világ, színházba sem ünneplőben járnak már az emberek, globálisan rövidülnek a nadrágok, és sajnálatos módon ez a tendencia inkább a férfiakat érinti.