Kurt Vonnegut

Azt hiszik, az arabok ostobák? Hiszen tőlük kaptuk a számainkat! Próbáljanak csak meg elosztani egymással két nagy római számot.

A háborús történetek elmesélésének egyik leghatásosabb módja az, hogy nem meséljük el. A civilek ilyenkor kénytelenek mindenféle hőstetteket elképzelni.

Még a legegyszerûbb viccek is apró félelmeken alapulnak, mint például a "Mi az a fehér a madárszarban?" kérdés. Akinek felteszik ezt a kérdést, egy pillanatra berezel, hogy valami hülyeséget válaszol - mint amikor felszólították az iskolában. Amikor viszont meghallja a választ - "Az is madárszar" -, nevetéssel ûzi el ezt az önkéntelen félelmet. Megnyugszik - végső soron nem őt akarták próbára tenni.

Láttam Drezda pusztulását. Láttam a várost előtte, aztán kijöttem az óvóhelyről, és láttam utána, és kétségtelen, hogy az egyik reakcióm a nevetés volt. Isten a megmondha­tója, így próbál a lélek egy kicsit megkönnyebbülni.

Mûvészetből nem lehet megélni. A mûvészettel csak elviselhetőbbé lehet tenni az életet. A mûvészet, akármilyen jól vagy rosszul csinálja valaki, a lelket táplálja, az Isten szerelmére! Énekeljünk a tus alatt! Táncoljunk a rádió mellett! Meséljünk történeteket. Írjunk verset, akár rossz verset is a barátainknak. Csináljuk olyan jól, amilyen jól csak tudjuk. Csodálatos jutalomban lesz részünk. Alkotni fogunk valamit.

A kritikusok szerint az ember nem lehet komoly mûvész úgy, hogy közben mûszaki képzettséggel is rendelkezik.

Azt hiszem, az egyik legnagyobb hiba, amit elkövetünk - mármint azután, hogy emberek vagyunk - az idővel, az idő valódi mibenlétével kapcsolatos. Itt van ez a rengeteg szerkezet, amivel felszeleteljük, mint a szalámit, az a sok óra meg naptár, és elnevezzük a szeleteket, mintha a mieink lennének, és soha nem változhatnának meg - "1918. november 11, 11:00 óra" -, pedig valójában valószínûleg darabokra fognak törni, vagy szétfolynak, mint a higanycseppek.

Miért olyan sok a válás manapság? Azért, mert már nem nagycsaládokban élünk. Régen úgy volt, hogy amikor egy férfi és egy nő összeházasodott, az asszony sokkal több rokonnal beszélgethetett mindenféléről. A férj pedig sokkal több havernak mesélhetett ostoba vicceket. (...) A legtöbben azonban, ha megházasodunk, csak egy új társat jelentünk a másiknak. A férjnek lesz egy új haverja, de az egy nő. A feleségnek lesz még valakije, akivel mindenféléről beszélgethet, de az egy férfi.

A bolygó immunrendszere az AIDS-szel, az új influenzatörzsekkel és a tuberkulózissal próbál megszabadulni tőlünk.

A legnagyobb igazság, amivel szembe kell néznünk - s ami valószínûleg megfoszt életem hátralévő részében a jókedvre való hajlamtól - az, hogy szerintem az emberek le se szarják, hogy fennmarad-e ez a bolygó, vagy sem. Nekem úgy tûnik, mintha mindenki úgy élne, mint a Névtelen Alkoholisták: egyik napról a másikra. És mintha mindenkinek elég lenne még néhány nap. Nagyon kevés olyan embert ismerek, aki az unokái világáról álmodozik.

Közeli rokonaink, a gorillák, az orangutánok, a csimpánzok és a gibbonok mindig is nagyon jól elvoltak úgy, hogy csak nyers növényeket ettek, míg mi nemcsak hogy meleg ételeket készítünk, de mára, alig kétszáz év alatt, szinte teljesen elpusztítottuk ennek az egykor egészséges bolygónak a létfenntartó rendszerét - főleg azzal, hogy termodinamikai dáridót rendeztünk az ásványi energiahordozókkal.

Mindnyájan függők vagyunk az ásványi energiahordozóktól, méghozzá a tagadás fázisában lévő függők. És mint oly sok függő, akinek nemsokára szembesülnie kell a kegyetlen igazsággal, a vezetőink erőszakos bûncselekményeket követnek el, hogy megszerezzék azt a keveset, ami még függőségünk tárgyából megmaradt.

Úgy tékozoltuk bolygónk természeti kincseit, a levegőt és a vizet, mintha nem lenne holnap, s így már nem is lesz.

Az ásványi energiahordozók könnyen lángra lobbannak! Igen, és mi majdhogynem az utolsó darabkákat és cseppeket használjuk el belőlük. Minden fény ki fog hunyni. Nem lesz több áram. Minden közlekedési forma meg fog szûnni, és a Föld nevû bolygót hamarosan csontvázak és mûködésképtelen gépek alkotta kéreg fogja borítani.

Kényszeredett biccentéssel üdvözöltek. Nekik is az volt az érzésük, hogy az élet pillanatnyilag nem felel meg a józan ész követelményeinek. (...) Csak az juthatott be a mennybe, aki előbb apróra beszámolt róla, hogyan élt az üzleti lehetőségekkel, amelyeket Isten, az ő angyalainak útján, a földön kínált neki. Egész nap csak az hallatszott minden egyes fülkéből, amint a szakemberek a végsőkig elnyûtten mondogatják mindazoknak, akik ezt a lehetőséget is elszalasztották, azt is: - Maga már megint lekéste a csatlakozást.

Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött. Csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának.

Ha az óhaj ló volna, minden koldus lovagolna.

Amikor a dolgok igazán jól mennek, (...) nagyon figyeljünk oda, hogy észre is vegyük. Nem nagy diadalokról van szó, hanem egyszerû alkalmakról: olyasmiről, mondjuk mint limonádét inni az árnyékban egy forró délután, vagy egy közeli pékség illatát beszívni, vagy horgászni, vagy ügyet se vetni rá, fogunk-e valamit, vagy sem, vagy hallani, amint valaki csak úgy magában gyönyörûen zongorázik a szomszéd házban.

Egyetlen szabályt ismerek: légy kedves.

Az amerikaiak, az egyebütt élő emberi lényekhez hasonlóan rengeteg nyilvánvalóan nem igaz dolgot is elhisznek. A legártalmasabb hazugságuk az, hogy minden amerikai nagyon könnyen juthat pénzhez.