Linn Skaber

Azt hiszem, tudat alatt sokan félnek közeledni az idősekhez. Ahogy túl közel kerülünk hozzájuk, és rádöbbenünk, mennyire hasonlóak vagyunk, fiatalok és idősek, felnőttek és idősek, akkor a saját mulandóságunkat, saját életünket, saját halálunkat látjuk bennük.

Ugyanabban az időben élünk. Ugyanazon az ösvényen járunk. Valaki elöl, valaki hátul, de az ösvény ugyanaz. Az élet ugyanaz. A jövővel kapcsolatos álom is nagyon hasonló: a többség azt szeretné, hogy homályos, fényes és távoli legyen. (...) Sokan járunk ezen az ösvényen, és ha valamiben biztosak lehetünk, az az, hogy egyszer mindannyian a végére érünk. Vajon szakadék vár ott ránk? Zöld rét? Újabb ösvény? Csak annyit tudunk, hogy fogalmunk sincs.

Az életerő nem azon múlik, kinek mennyi ideje van hátra. Az életerő azt jelenti, hogy előre tekintünk, de időnként hátra is pillantunk, hogy lássuk, eddig mi történt. Valamennyire átlátjuk az egészet.

Nem félek a haláltól. Egy darabig még itt leszek a földön. Nem félek. Holnap kivilágosodik, iszom egy kávét, nézek kifelé a minden ízében ismert ablakomon, és lesöprök valamit az abroszról, pedig csak vendég vagyok. Vendég vagyok. Ez az otthonom. Sötétségből jöttem. Széllé leszek. Vigaszként fogok feltámadni.

Tiéd lett az életem, a vitáim, néhány pár zokni, és biztos kijut még neked belőlük. Mint két kitaposott cipő, olyanok vagyunk, de szépek is egyben, mert megértük.

Telnek a napok és a nyári esték, és rohannak a percek, mintha a nappalok soha nem állapodnának meg ott, csak villámlátogatásra jönnének, megnéznék, mennyire rémes a helyzet, aztán amint lehet, továbbállnának.

Minden összefolyik. Az örökké tartó napok az állandóan lehúzott reluxa mögött kontúrok, vég és kezdet nélkül csúsznak egymásba.

Az öregség sosem volt garancia az okosságra, ugye, tudod? Igazából gyakran éppen ellenkezőleg. Mondhatni, ránk ragadnak szabályok és igazságok, mert nem vagyunk elég okosak ahhoz, hogy felfogjuk, valójában minden nap azért létezik, hogy valamivel kíváncsibbak legyünk, jobban odafigyeljünk másokra, több ember hátát veregessük meg a buszon, ha érted, mire gondolok.

Az álmokban az a szép és igazságos, hogy senki más nem álmodhatja őket, csak az, akinél letelepedtek.

Nem ígérhetem neked, hogy minden jobbra fordul, vélhetőleg csak rosszabb lesz, aztán talán még rosszabb, de egy szép napon, amikor épp minden a lehető legsötétebbnek tûnik, annyira sötétnek, hogy arra gondolsz, "most már csak még nagyobb sötétségre számíthatok", talán megpillantasz egy vékony fénycsóvát a távolban, és amiről azt hitted, hogy egészen pokoli lesz, néha a legjobbnak bizonyulhat, amiben valaha részed volt.

Az időseknek több időt kellene tölteniük a fiatalokkal, hogy a fiatalok jobb fiatalok, az idősek pedig jobb idősek legyenek.

Egy darab szart is fel lehet díszíteni, de attól még szar marad.

Tekints az idős korra úgy, mint egy péntekre: most kezdődik. Most borotválkoztam meg, és kiöblítettem a mosdótálat, előttem az egész hétvége, mint egy felbontatlan levél, egy csomag a lábtörlőn, egy kis születésnap.

Mégis várok valamit, nem tudom, mit, talán nem is fogok rájönni, de ha az ember már ennyi percet, nyári szünetet, téli éjszakát és pénteket élt át, tudja, hogy nagy meglepetés lenne, ha egy nap, főleg egy péntek, nem tartogatna meglepetéseket és kalandokat, véletlenül teljesen átlagos nap lenne, olyan, amilyennek korábban az összes napot tartottuk.

Mindannyian kissé összezavarodva kóválygunk az életben, parkokban, az indiainál, a környékbeli verandákon, keresünk valamit, amiben megkapaszkodhatunk, egy csésze kávét, egy kezet, egy fogantyút, egy istent vagy egy rákos-majonézes szendvicset.

Az Álmom és én is nagyon vártuk, hogy találkozzunk az Igazival, az Egyetlen Igazival, akiről már annyit hallottunk. Egész életünkben kutattuk bokrok mögött, emberek mögött, mások mögött, hétfőtől szombatig, kerestük életem szerelmét, szívem kiválasztottját, Isten ajándékát, azt, akivel az életben olyan öbölbe siklunk, amiről azt sem tudtuk, hogy ott van.

Nehéz időseket támogatni, már-már kellemetlen, mintha fájna nekik, ha megérintjük őket. Mintha fennállna a veszélye, hogy könyökből leszakítjuk a karjukat, ha túl erősen fogjuk meg, vagy hogy egy botlástól hirtelen kitépődne belőlük valami, ahogy egy túlfőtt csirke combja és melle is könnyeden leválhat a testéről.

A társadalomban minden újdonságot örömmel fogadok, ha történelmi tanulságokból ered, vagy erkölcsileg indokolható.

Egy szép napon valami más leszek, valami más, ami nem én vagyok. Talán szép szál rózsává válok.

Nem értem, miért nem válnak el többen. Miért maradnak az emberek olyan helyen, ahol nem érzik jól magukat?