Linn Skaber

Felnőttnek lenni nagyon könnyûnek tûnik. Egy felnőtt már sok mindent tud, nem kell annyit kérdeznie, hosszú élet áll mögötte, túljutott a kamaszkoron, tud vigyázni másokra, tud vigyázni magára, tud válaszolni kérdésekre, és képes begyújtani egy faszenes grillt.

Jó néhányan még mindig csak vázlatok vagyunk. Szerencsére.

Az élet közepe, a fiatalkorból az idős korba való átmenet egy tengerparton töltött napra emlékeztethet. Tudod, amikor fekszel a parton egy idegen, tûzforró országban, és mindenütt homok van, a lábujjaid között, a szempilládon, a hátadon, a sortodban, a lelkedben és azon az átizzadt törülközőn is, amelyen fekszel. Az ég bántóan fehér, hunyorogsz, mindened ég és viszket, (...) egyre nagyobb a hőség, remeg a levegő, feszültséggel telítődik, és képtelen vagy válaszolni vagy mosolyogni, kis híján sírva fakadsz, és azt gondolod, "legyen már vége ennek", valaminek változnia kell.

A felnőtt férfira vigyázó anya kellemetlen, olyan, mint a tarkóját fújó szél. Az anyákat erről lehet megismerni.

A név senkire nem hoz szégyent, de sokakat elleplez.

A válásunk óta annyira gyûlölöm a férjemet, hogy már szinte újra beleszerettem.

Kezdünk eggyé válni, ő és én. Kezdi teljesen átvenni felettem az uralmat. Kezd kitölteni engem. A neve Öregség.

A barátnőim édes szamócák egy kosárban. Én karfiol vagyok a forró vízben, és még úgy sem tûnik el belőlem a keserûség.

Jó érzés, hogy a hétköznapokon is lehet kedvesnek lenni, és jó érzés, hogy az emberek értékelik ezt.

Egy ruganyos macskára valahogy felfigyelne az ember. Lehet csúnyának találni, lehet aranyosnak találni, lehet ijesztőnek találni, ha babonás az ember: olyankor talán háromszor átköp a válla fölött, ha meglátja. Az embert elfoghatja iránta a gyengédség, kedvet kaphat arra, hogy hazavigye magával, és néhányan megpróbálják odacsalogatni magukhoz, csak hogy megsimogathassák a hátát, vagy ciccegni neki, azt kívánva, hogy legalább egy másodpercre kapcsolatba kerüljünk vele. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de egy macskát észrevesz az ember.

Arról álmodom, hogy csak olyan emberekkel találkozom, akik szerint jó velem találkozni.

Neked, aki soha nem érezted, hogy a tél védelmező takaróként záródik köréd, és kimész az utcára sálban, kirúzsozva, és látszik a leheleted, és az ablakok melegen világítanak feléd, és úgy érzed, hogy része vagy egy városnak, valami nagyobbnak, de aki egyedül jársz-kelsz, fázol, és az ablakok sárgán, gonosz macskaszemekként világítanak és néznek le rád élesen, és nem szeretnéd, ha találkozna a tekintetetek, nem ismered őket. És fázol.

Tudjuk, hogy egy tavaszt, egy nyarat, egy telet és egy őszt hordasz a válladon. Tudjuk, ki vagy, látunk. Mindannyian cipelünk valamit. Cipelhetjük egy kicsit együtt.

A többi gyerek mind megérkezett a szüleihez. Megszülettek környékbeli kórházakban, biztonságban családokhoz kerültek, otthonokba költöztek be, hazaköltöztek. Te miért nem jöttél? A lelkemben már ott várt egy rácsos ágy, csillagos ágynemûvel. Minden készen állt. Mindig. Mindig tisztán, készen és frissen odakészítve. Ott voltak a rugdalózók a felhőkkel és kövér, repülő mackókkal díszített komódodban. A szívemben lévő szobádban. Te miért nem jöttél?

Senki sem béna az ágyban. Szinkronúszásban senki sem lehet egyedül béna.

A ráncaim: a lélek naplója. Az élet tükre. A szívdobogás átirata. (...) Körbefutják az arcomat, mint girlandírással lejegyzett novellák, lúdtollal, keményen és határozottan, vadul és brutálisan megírt regények.

Hazamegyek, és átlagos hétfőt tartok, sőt még azt sem, keddet. Az az egyetlen nap, amely unalmasságban felülmúlja a hétfőt. Igen, persze, tudom, hogy péntek van... neked... de nekem hétfő, ami pénteknek öltözött ki, nekem a hét minden egyes napja esős hétfő.

Kezdetben gyönyörû, amikor két ember hasonlítani kezd egymásra, nevetőgörcsben tör ki, amikor egyszerre mondják ki ugyanazt a szót, vagy amikor egy reggel éppen együtt mosnak fogat a fürdőszobában, és a tükörbe pillantva felfedezik, hogy úgy néznek ki, mint egy ikerpár, ugyanolyan színû pulóvert, ugyanolyan színû nadrágot vettek fel. (...) Nevetünk néhány öregen, akiket a tévében láttunk kempingezni, úgy néztek ki, mint két testvér, pedig házaspár voltak, hangosan és sokáig röhögünk rajtuk, hogy az idős házaspár soha ne merészkedjen a közelünkbe, és nehogy azt gondolják, hogy barátkozhatnak velünk, keveredhetnek velünk, csatlakozhatnak hozzánk, vagy olyanok leszünk, mint ők. De mi csak rosszabbak lettünk, olyanok, mint két testvér, egyforma ruhában, csak nem mosolygunk, mint azok, akik a tévében szerepelnek.

Tudok barátságokat kötni, ellenségekkel kibékülni és álmodni valamiről, mindig álmodni valamiről, mindenről és semmiről, és tudok semmit elérni, és talán a semmi a legjobb, mert akkor vágyakozhatok tovább, tanulhatok valamit, és kezdhetem elölről. (...) Biztosra veszem, hogy Isten eléggé elégedett velem. Azt hiszem, átenged a vizsgán. Nekem ennyi elég. Ennyi bőven elég.

Amikor elmaradt a menzeszem, olyan volt, mint végignézni, ahogy a legjobb barátom elköltözik. Az a vagány, aki mindig új dolgokba kezd, akiből jövőillat árad, és akivel valami újat lehet álmodni.