Linn Skaber

A tükörbe nézni mindennap meglepetés. Az ember arra számít, hogy saját magát látja, erre egy ismeretlen nő néz vissza rá.

Egész életemben igyekeztem kerülni az embereket. Csak rabolják az időmet.

Nyolcvanévesen kezd komolyra fordulni a dolog. Igyekezz addig nem túl sokat aggódni.

Persze hogy fáj, amikor lehullanak a levelek. Máskülönben az ősz miért harcolna? Küzdés nélkül a hajdani vágyakozás a szeretett ágakban miért lohadna? Csak ezt ismerem, tavaszt és nyarat, minden idegenné vált, ami következik. Persze hogy fáj, amikor lehullanak a levelek, fáj annak, ami elfonnyad, és annak, amié elveszik.

Nincs bennem többé félelem, a vízcsepp rám fagyott, testem megreped, a sötétség régi barát, jól ismerem. Elfeledem, hogy ez az út nyomasztott - egy pillanatra nagy békesség tölt el, abban a reménységben nyugszom meg, amely világot fakasztott.

Ne félj megmutatni veled született kíváncsi tekintetedet.

Ne félj megmutatni veled született kételkedő arcodat.

Mutass meg valakinek egy titkos ösvényt. Járj külön a csapattól. Hozz váratlan döntéseket. Kocogtasd meg valaki vállát. Láss az ügyes arcok mögé. Kérdezz. Pislogj. Remegj. És ha csak teheted... ne taposs a hangyákra.

Hétköznapokon nem érdekelnek a temetők. Hamarosan minden napomat ott fogom tölteni.

A mai társadalomban nem tudnék életben maradni. A puszta jelenlétemmel is megsértenék valakit.

Nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy valahányszor elveszítek valakit, leüljek és elgyászoljam.

Jól jönne még némi idő. Tudom, hogy drága, de akkor is kell, és megígérhetem, hogy nem fogom pazarolni, takarékoskodni fogok vele. Csak most jöttem rá, mennyire értékes, drágább a sáfránynál, az aranynál, a nagy lakásnál és a marhahúsnál is. Hozd el, amennyit csak kapsz, feltankolok, amennyit csak elbírsz. Kifizetem... ha kell, minden vagyonommal.

A szülés volt életemben az egyetlen, ami nem tûnik túldimenzionálásnak.

Ha fiatalon nem vagy radikális, akkor nincs szíved. Ha idős korodban nem vagy konzervatív, akkor nincs eszed. Nálam fordítva alakult.

A nevetés nem hang, hanem összetartás, önirónia, élet. És ha majd egyszer meg kell fésülnöm valakit, akit szeretek, és aki ágyban fekszik, szeretném, hogy közben valami hülyeségen nevessünk.

Az áldott nézeteltérések olyanok, mint az élet vízimalmai, amelyek nem tudnak leállni, amíg a folyó áramlik, márpedig áramlik. A sok, apró lendületet adó nézeteltéréstől felszökik a pulzusunk, hevesebben ver a szívünk, vér tódul a fejünkbe, ezért hiszek a rollerekben, a szélmalmokban, a bevándorlásban, a Munch-múzeumbán, Donald Trumpban, Joe Bidenben, a zöldekben, és amíg élek, kitartok amellett, hogy a zöld szemhéjfesték szebb a kéknél, de hajlandó vagyok egy kávé mellett vitatkozni róla. Hiszek abban, hogy ezek a nézeteltérések edzenek bennünket társadalommá, demokráciává, mozgalommá.

Ha egy fiatal mindenben egyetértene velem, azt gondolnám, hogy egy kicsit meg kell rázni, addig kell rázni, amíg a kapucnis kardigánjának a zsebéből ki nem pottyan az aszfaltra az eldugott "túlzott udvariasság". És akkor elkezdhetnénk beszélgetni.

Nem tudom elmagyarázni, miért nem félek a haláltól. Talán most már egyértelmûbben látom a nagy vonalakat. Hálás vagyok.

Tanuld meg szeretni az esőt. Nincs 365 napsütéses nap egy évben.

Aludj eleget. Ronald Reagan és Margaret Thatcher is azzal kérkedett, hogy éjszakánként csak négy órát alszik. Mindketten szenilisek lettek.