Linn Skaber

Lakásokban, házakban, sorházakban városszerte rendre ugyanaz a folyamat játszódik le, az emberek lassú lebomlása az otthonokban, házakban. És a házaké, az otthonoké is. (...) Az ember közben nem rögtön veszi észre. Nem látja, hogy a lámpabúrák barnulnak, nem érzékeli, hogy saját szagot alakított ki magának, nem látja, hogy a lakásba beszûrődő fény nem megvilágít, hanem nosztalgikus árnyalatot borít valami múltbelire.

Az ég szerelmére, nem lehet mindenért aggódni. Nem szabad megelőlegezni minden bajt.

Az élet hol ilyen, hol olyan. Ez van. Hol ilyen, hol olyan.

Régen féltem a randevúktól, és izgultam, nehogy hülyét csináljak magamból. Most félek a randevúktól és a nevetőgörcsöktől, nehogy bepisiljek.

Nem akarok többé emberek között lenni. Nem kommunikálunk, nem élünk együtt, nem veszek részt semmilyen megbeszélésen, sem döntések meghozatalában. Legalábbis nem vettem részt azon a megbeszélésen, ahol eldöntötték, hogy szarunk mindenbe, és hadat üzenünk a saját földünknek, csatát vívunk az erdőkkel, a tengerekkel, hogy minden egyéb földi élet fölé helyezkedünk, harcolunk az állatok, a rovarok ellen, hogy háborúzunk mindennel, ami nem ránk hasonlít. Nem vettem részt azon a megbeszélésen. Nem hívtak meg. Ha választhatnék, inkább a madarakkal tartanék az éjszakai égen. Velük együtt ráfeküdnék a széllökésekre, és elmenekülnék az emberiség elől.

A legszebb szavak látszanak, nem kell kimondani, hogy "szeretlek" meg ilyesmi, az ember látja. Képzeld, szerte a világon sok anyán látni lehet. Ezek a szemszavak.

Undorodom a vékony, behízelgő Álszentségtől, mert szinte mindig azok fogják szorosan az Álszentség karját, mintha a legjobb barátjuk lenne, akiket a legkevésbé érdekel, hogy mások hogyan érzik vagy érezték magukat.

Istennek igazából az éhező gyerekeknek és a fázó, sérült felnőtteknek kellene segítenie a föld másik oldalán, de mégis öntelt, önző, magukat rendkívül érzékenynek tartó, részeges ötvenes nőkre kell energiát áldoznia. Engedj némi szabadságot Istennek!

Valakinek a temetésénél jobbra fordulsz, elkanyarodsz egy vacsoratársaság mellett, balra mész tovább egy nyaralás felé, onnan egy kilométer egy hétköznapig, és ott a bal oldalon talán meglátod az örömöt vagy egy emléket, egy fájdalmat vagy egy bódét vagy egy csókot vagy egy utcát vagy egy partot, és még mindig nem értél oda. Nagyjából onnan jöttem.

Még a tévéhíradó előtt felhívom a legjobb barátomat. (...) 20 éve nem beszéltünk. Nincs különösebb oka, csak az élet miatt, azt hiszem. Különböző életek, különböző helyek, különböző feleségek, lassanként gyakorlatilag minden különböző lett.

Csókolj meg. Csókold meg az álmunk. Csókolj meg, hogy mindketten lássunk: mit jelent egyetlen kis csók, ha éjjel hangosan csapkodjuk az ajtót.

Az idő múlik, nem tudja eldönteni, mire emlékezzek, és mit jobb elföldelni. De ha arra gondolok, hogy kibírtuk eddig, csúszós teleken, behúzott fékkel, többre vágyom, mint amit felérek ésszel.

Akkor érzem magam a legmagányosabbnak, amikor este egyedül ülök a fürdőkádban, és senki sincs a világon, aki féltene, hogy elalszom és megfulladok.

Olyan gyorsan oda akar érni hozzám, hogy a feje hátrahajlik, a fej csak egy idegesítő izé a testünk tetején, aminek muszáj ott lennie, és ami egy kicsit mindig le van maradva a lábtól.

Én nem gáncsolom el azokat, akik próbálnak talpra állni, igyekeznek élni, ahogy mi mindannyian. Én sok szerencsét kívánok nekik az útjukon, boldogságot a világban.

Hiszek a találkozásokban. Olyan emberek találkozásaiban, akik nem ismerik egymást, de akik mégis szólnak egymáshoz. Talán csak annyit, hogy "bocsánat" ha véletlenül meglökik egymást az utcasarkon. És hiszek a terekben. A bennünk és körülöttünk lévő terekben. Igazából talán leginkább a körülöttünk lévőkben, ahol nem vagyunk egyedül, hanem ahol másokkal találkozhatunk. Ahol együtt hallgathatunk, együtt beszélgethetünk, együtt lehetünk, és ahol összetartozhatunk.

Nem könnyû a változások, fordulópontok, átrendeződések korszakában élni. Ilyen érzés kamasznak lenni. Mintha csak valaki átrendezte volna a szobádat a tudtod nélkül, anélkül, hogy megkérted volna rá. Hirtelen minden ismeretlen, teljesen más, te pedig ott állsz az új szobádat fürkészve, és arra gondolsz: mi ez a váratlan változás? Mi történt itt? Hol vannak a játékaim, az érzéseim, a biztonságom és az ismerős illatok? Hová lett mindez? Ez itt az enyém lenne?

Néhány kamasz úgy érzi, a tinédzserkor annyira csordultig van kíváncsisággal, akcióval, szerelemmel, humorral, izgalommai, barátokkal, bulikkal és nevetőgörcsökkel, hogy a fele is elég lenne. Mások egyáltalán nem tudnak betelni vele. Némelyeknek elegük lesz az egész kamaszkorból, még mielőtt elkezdődött volna, és úgy írják le ezt a korszakot, mint a magány, a szorongás, a sebezhetőség, a félelem, a bánat és az érthetetlenség korszakát. A kamaszkor gyakran mindezek intenzív keveréke. A felnőttek általában érdekes időszaknak tartják, de nekik könnyû, nem nekik kell átélniük.

Kamasznak lenni pokoli érzés. Természetes, hogy az. Végül is át kell esned az első újjászületéseden a megszületésed óta. A hernyó átalakul pillangóvá; az édes, sárga kiscsirkéből rekedtes hangú, félig kifejlett, csúnyácska madár lesz, akit senki sem tart már aranyosnak; és a kis petárda tûzijátékként robban. A gyermekből kamasz lesz.

Különös, hogy minden gyerek elfogadja azt, hogy egyszer csak fel kell nőni. (...) De ki döntött így? Az élet? A felnőttek? Akik egyszerûen csendben feladták önmagukat, a falovaikat, az erdőiket, a maszatos arcukat, és halkan és észrevétlenül leszoktak a nevetésről, az álmodozásról, a játékról, majd lassan elkezdtek Fifát játszani, és úgy tenni, mintha nem játszanának, végül pedig teljesen leszoktak a játékról? Ki dönt ebben? Ki döntött? Mikor felejtettek el mindent?