Márai Sándor

Az ember kétszer szeret bele egy nőbe: először, amikor megismeri, és aztán másodszor huszonöt évvel később, az ezüstlakodalmat követő időben. Ami közbül van, legtöbbször zavarosság, érzelmi szempontból nincs jelentősége.

Első pillanattól együtt éltek, mint az egysejtû ikrek az anyaméhben. Ehhez nem kellett "barátságot kötni", mint az egykorú fiatalok szokták, nevetséges és ünnepélyes szertartások között, fontoskodó szenvedélyességgel, ahogyan a vágy jelentkezik az emberek között, öntudatlan és torz formában, mikor először akarja egy másik ember testét és lelkét elvenni a világtól, hogy az övé legyen, csak az övé. Ennyi a szerelem és a barátság értelme. Barátságuk oly komor és szótlan volt, mint minden nagy érzés, mely az életre szól. S mint minden nagy érzésben, ebben is volt szemérem és bûntudat. Az ember nem vehet el büntetlenül egy embert a többiektől.

Nem csak a naptárnak van piros betûs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.

A jó lehetőségei korlátoltak e földön. Az életet meg kell szépíteni, különben elviselhetetlen.

Az ember csak úgy és annyira tud fejlődni, amennyire képes szeretni másokat, jobban, mint önmagát.

Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező, s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell, az egész- re. Ki vagyok? Mit akarok? Ki ellen, kinek érdekében akarok élni? Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel? Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?... És, felelni az egészre: hol tartok? Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből, vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket? Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell. Várják a választ, a csend nagy, drámai. De ilyenkor megtudod és észreveszed, hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.

Az élet megtanított reá, hogy szeressem az igazságot.

Meg kell tanítani az embereket arra, hogy a szeretet nem idill és szemforgató beleegyezés, hanem okos és néha könyörtelen, tudatos cselekvés. És meg kell tanítani őket arra is, hogy meneküljenek attól a másféle szeretettől, mely nem alázatos.

Kávéház nélkül nincs irodalom.

Már az élet csodájába sem tudok közönnyel és ásítva beletörődni - amint fogy, tûnik és elillan, mindegyre kevésbé unom és nyugszom bele. Negyven évvel az unalom eltûnik az életből; minden érdekes lesz, igen, "szenzációs", mint egy betörés vagy divatbemutató! Robbanásszerûen megremeg az élethez való viszonyunk, minden ismerősebb, tehát érdekesebb, a szónak nem csak bulvárújságszerû értelmében.

Szavakkal nem lehet elintézni az élet valóságos helyzeteit, azok tömörek és kemények, mint az ősrégi sziklacsoportok, a családtagok egymáshoz való viszonya változhatatlan, talán csak a földrengés, valamilyen elemi sorscsapás másíthatja meg helyzetüket és összetételüket.

Az élet nemcsak esztelen kényszermunka, hanem ünnep is.

A szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz, és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van együttérzés, élnek még emberek valahol.

Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínûleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almás rétes és diadal összes ellenségeim fölött.

Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet. Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifûteni.

Egy lakás értelme nem a bútorok, hanem az érzés, amely eltölti ott az embereket.

Minden elhidegülés így kezdődik, kis hibákat gyûlölünk meg egy jellemben, észre sem vesszük, s egy napon idegenek, másnap már ellenségek vagyunk.

Megtudtam, hogy ami egy emberből látszik, szavai, véleményei, cselekedetei, rokonszenvei és gyûlöletei, az még egyáltalán nem ő - legtöbbször csak visszfénye valaminek vagy valakinek, aki megmásíthatatlan; hét fátyol rejti a világ elől, s ott él minden emberben, mélyen a kitapintható felületek mögött.

A boldogság soha nem cselekmény. Boldog ember nem cselekszik, hanem van; ezért boldog.

Jellemet nem lehet pótolni. Erkölcsöt nem lehet mesterséges átültetéssel eljuttatni egyik embertől a másikhoz.