Mentovich Ferenc

Szellemi kéjelgéshez legközelebb áll az, amelyet egy mesterileg írott könyv nyújt nekünk, midőn tárgyának erejével, irányának bûvös hatalmával megragad s lelkünket vagy a végtelen tér messzi vidékeire, vagy az idő ősi korszakaiba röpíti.

Azáltal, ha a nép írni és olvasni tud, még semmiképp sincs cél érve, mivel az írás és olvasás nem cél, hanem csupán csak eszköz.

Egy hó lefolyta alatt testünk teljes átváltozáson megy keresztül; ma merőben más anyagrészekből vagyunk összetéve, mint négy héttel ezelőtt. Hasonlóan azon felhő-darabhoz, mely egy magasabb orom fölött borongani látszik; a szem azt véli, mikép ugyanazon ködcsoportulatot látja maga előtt, pedig az folytonos enyészésben és támadásban lévén, egybetevő részei változnak, de alakja megmarad. Vagy hasonlóan azon habfürtözethez, mely megtartja ugyan állandóan alakját, de a folytonos eloszlás és alakulás folytán uj meg uj haboknak köszöni lételét.

Mentől nagyobb hézag tátong a vallás dogmái s az értelmi felvilágosodás közt, annál nagyobb közöny támad a vallásos dolgok iránt. Mert mikép tarthassam én vezérlő fáklyának azon vallásos tantételt, melyre az előítéletekből kibontakozott józan értelmem s a tudományok alapján szerzett fölvilágosodásom az igaztalanság, sőt a képtelenség bélyegét?

Mint mikor a tenger sima tükörébe egy követ dobunk, a kő csakkamar leszáll a tenger fenekére, rég annak iszapjában nyugoszik; de a hullámkarika, melyet sima tükörén előidézett, fölötte soká, talán örökre folytatja útját; folytonosan nagyobb köröket képezve, felkölti a nyugvó hullámokat, majd az útjába eső sziklába ütközve, zengő hangokat ébreszt. Igy vagyunk a szellemi hatással: az egyén elveszett, de az általa előidézett szellemi hatás sirja fölött kisebb-nagyobb körökben folytatja útját. Az erényes családatya rég a föld mélyében pihen, de tanítása, példája él gyermekeiben, él a késő unokákban. A költő hamvai rég a szelek játékai lettek, de a dal, mely kebelében fogamzott, még soká visszazeng az élők szivében. A hős, ki hazája védelmében esett el, rég hallgat, de tettei hangosan beszélnek, uj meg uj tettekre ébresztik a késő nemzedéket. A tudósnak, ki az emberiség érdekében virasztott éji mécsese mellett, még sirját sem tudják, hol van: de az eszmék, melyeket meggyújtott, világitó tornyokká váltak az emberiség viharos óczeánján.

Mentől függetlenebb valaki vagyoni tekintetben az anyagi szükségektől, egészségi tekintetben a betegségektől, mentől inkább kimûvelte értelmét: annál inkább le tudja győzni az cselekvésére befolyást gyakorló belső és külső körülményeket.

A tények s mindenek felett a természettudományi igazságok számbavétele nélkül (...) nem lehet philosophálni, (...) a ki ezeket tekintetbe nem véve, fûzi okoskodásait: fellegvárakat épit, melyek a leggyöngébb szellő érintésére is összeomlanak, halva szülötteket hoz a világra, melyeknek előbb vagy utóbb a feledés sírjában van lakhelyök.

Nem láttuk, hogy a leggyengébb-féle hályog is az orvos első orvosságára már eloszlott volna a szemekről. Nem láttuk, hogy a legerősebb vihar is képes lett volna az égen borongó sötét felleget egyszerre letépni: elsőbb csak megritkítja, megvékonyitja azt s csak ezután süthet ki alóla a nap jóltévő sugara.

Azon anyagösszeg, mely a mindenséget alkotja, `amint egy porszemmel is az idők folytán nem szaporodhatik, úgy egy porszemet is magából el nem vesz. Az anyag meg nem semmisíthető, az anyag halhatatlan.

Midőn a hervadás és rohadás folytán a gyöngéd virágot néhány porszemmé, az emberi és állati testet maroknyi földdé látjuk leolvadni, ne gondoljuk, hogy az azokat egybetevő anyagrészecskék elenyésztek, megsemmisültek; csak kiléptek a régi összeköttetésből, hogy egy ujba menjenek át; szárnyakra kelve szétoszoltak a levegőben, hogy uj életnek adjanak eredetet.

Midőn látjuk, hogy egy kis nyomás az agyra eszméletünktől foszt meg, midőn minden huszonnégy órában alkalmunk van tapasztalni, hogy egy egészséges álom karjai közt - mikor is életszerveink mûködése nem is szûnik meg, csak lassú tevékenységre kényszerül, - több óra hosszant merőben elhagy öntudatunk: remélhetjük-e józan észszel, hogy ama nagyobb álomban, melyben a költő szerint "az a kis patak, a mely a szivet hajtja," végképen elapad, hullámaiból a gondolat szerve, az agyvelő idegszálai többé nem táplálkozhatnak - remélhetjük-e, mondom, hogy öntudatunk nem hagy el, hogy lelkünk szellemi mûködését folytatni fogja?!

Ama szenteskedő világnézet, mely szerint e földi lét nem volna egyéb a lélek silány és nyomorteljes börtönénél; a test haszontalan lom, mely földhez bilincselőleg nehezedik a szellem ég felé törekvő szárnyaira; s hogy a test és lélek ezen mesalliance-át a halál angyala bontja fel végre, mikor is a lélek lerázván a mulandó és romlékony porrészeket, elnyeri az örökélet koronáját... ezen nézet, mondom, felette rosz hirbe hozta az anyagot, valóságos páriává aljasitotta a testet. (...) A természettudomány, végig kisérvén az anyagot ezer meg ezer rejtett útain, figyelmezvén azon szereplésre, melyet a természet háztartásában elvégez, más világításban láttatja azt, másképen ítél az anyag és erő, test és lélek közt létező viszonyról, mely itélet ugy hangzik: hogy az anyag nem alábbvaló a szellemnél, de vele mindenesetre egyenjogú.

Már a puszta szemmel látható állócsillagok oly roppant messze vannak mitőlünk, mikép azok távolságának meghatározására mértékül a mértföldet használni épen annyi volna, mint ha a magyar birodalom hoszát egy gyufával akarnók felmérni.

A tévedés elismerése már egymagára féljavulás.

A téveszméken alapuló meggyőződés nem adhat állandó nyughelyet; hasonló azon házhoz, mely ingoványra levén épitve, minden perczben összeomlással fenyeget; nem egyéb ideiglenes szállásnál, melyből előbb-utóbb vagy önkénytesen ki kell hurczolkodnunk, vagy ki fogják tenni szûrünket.

Csupán beteges mysticismusra hajlandó kedélyek láthatnak természetfölötti erőket lenyúlni az égből s a földi dolgok folyamába vegyülni; a természettudományi igazságokon erősödött értelem hasztalan keresi azokat, nem tudja föltalálni.

Az igazság, bizonyos tekintetben, jóltevőbb a napnál. Mig a nap vakságot sötétséget borit a merészen beletekinteni elég vakmerő szemekre: az igazság sugarai lassan-lassan eloszlatják az azokon nyugvó hályogot, szétûzik a lélekről az előítéletek éjnél sötétebb ködét.

A józan ész, az elfogulatlan értelem (...) annál biztosabban, helyesebben s az igazsággal megegyezőbben gyakorolja a kezébe adott főhatalmat, mentül inkább ki tudja magát szabadítani az előítéletek bilincseiből.

Jézusnak nem vala czélja tudományos encyclopaediát hagyni hátra a késő századoknak: de erkölcsi tekintetben reformálni az emberiséget. Ebben pedig tökéletesen elérte czélját.

Az ezredéves pyramisok fölépítésére nem volt annyi munka, akkora erőfeszítés fordítva, mint azon állítás bebizonyítására, hogy a lélek a testtől függetlenül önmagában fennálló erő, mely csak ideig-óráig van ez utóbbival kapcsolatban; midőn az óra üt: elszakadoznak a lélek szárnyait a földhez bilincselő kötelek s a halhatatlan fogoly az örök élet hazája felé emelkedik. Nem tagadjuk, felséges tárgy egy cathedrai szónoklatra, alkalmas arra, hogy a csalódásokkal telt emberi szivet csordultig töltse a remény édes italávál; de mint igazság (...) nem állja ki a tûzpróbát.