Müller Péter

Anyámtól tanultam, aki bölcs nő volt, az élet ismerője. Főleg a női lét ismerője. Õ egyszer azt mondta nekem, ha egy nő keres, néha vállalni kell a méltatlant is. Olykor lejjebb kell adni. Bele kell menni kis megalkuvásokba. Nagyokba nem szabad, de kicsikbe igen. Amikor megkérdeztem, hogy miért kell néha kompromisszumokat kötni, azt felelte: "Azért, mert a magányban berozsdásodsz. Hozzászoksz. Megvastagszik a bőröd, érzéketlen leszel. Nem veszed észre, hogy lassacskán egyre vastagabb és magasabb falakat építesz magad körül, amiken nincs ajtó. Azt hiszed, önszántadból vagy egyedül, de ha sokáig őrzöd ezt az állapotot, börtönné válik, s azt veszíted el a magányban, amit kerestél benne: a szabadságodat."

Ennyire nem ismeritek a női harcmodort és a férfiakat? Mi gyengék vagyunk, és az Erőt keressük bennetek. A tartást, a méltóságot, a nehezen megkaphatóságot. Néha szinte az elérhetetlenséget. Azt, hogy ne kelljen felelősséget vállalnunk értetek, sem érzelmileg, sem lelkileg - sehogy. Mert mi menekülünk a felelősségtől, s ha valaki a nyakunkba zuhan, annak finoman (vagy durván) lefejtjük a karjait magunkról, kibújunk az öleléséből - és kereket oldunk.

Mikor sikerült kimondanod, ami fájt? Mikor hallgatott meg valaki? Mikor tudtál úgy beszélni, hogy nem panaszkodtál, hanem megosztottad a környezeteddel azt, ami igazán bántott? És mikor figyelt rád valaki úgy, hogy közben nem magára gondolt, hanem minden szeretetével, segítő szándékával feléd fordult? És tudta, hogy segít neked, már azzal is, hogy meghallgat? Ha az ember valakit meghallgat: könnyít rajta.

Izraelben van egy panaszfal. A siratófal. (...) Nincs szívszorítóbb látvány, mint amikor valaki a kövekkel beszél. A kövektől kér. A köveknek sírja el a bánatát. Még mindig jobb, mintha egy embernek mondaná, mert mi, mai emberek, érzéketlenebbek vagyunk, mint a kövek.

Légy erős, öntörvényû és szabad. Ne függj senkitől - tőled függjenek, mert te vagy az erősebb. Ha pedig nem: légy az!

Erősebb vagy, mint gondolod! Ne feledd ezt, ha győzni akarsz az életben!

Lehet valamit akargatni, akarni, és lehet AKARNI. Vannak holtpontok az életünkben, amikor padlóra kerülünk. Úgy érzed, hogy nem megy tovább. "Túl nehéz. Nem bírom" - ezek a gondolatok kavarognak a fejedben. Jó szó a "holtpont", mert ilyenkor valami tényleg meghal bennünk: a hit vagy a hitetlenség. Akiben a hit hal meg: föladja. Akiben a hitetlenség: folytatja tovább és megnyeri a csatát.

Néha bizony bele kell menni olyasmikbe, amiket megbánsz. Talán. Valamire minden találkozás jó. A másik is ember. Lehet, hogy nem hozzám való, de mégis: ember. Talán kaphatok tőle valamit. Nem azt, ami hiányzik, hanem valami mást, amitől, ha boldog nem is leszek, de legalább nem rozsdásodok be. Egy szomjas embernek a víz a legcsodálatosabb ital.

Két embert sok minden összeköthet, de legkevésbé az ésszerûség. Inkább a vonzalom, a szeretet, az összetartozás érzése. Néha a közös rögeszme, olykor az érdekszövetség. Érzések, vágyak, indulatok, aggodalmak - például, hogy félsz egyedül.

Mindent másképp látsz, ha szeretsz. Felragyog a szürkeség, ünnep lesz a hétköznap, nagybetûs lesz annak az embernek a neve, aki fontos neked. Másképp tekintesz a szerelmedre, a gyerekedre, a barátodra, az anyádra és apádra vagy bárkire, még a kutyádra is: észreveszed bennük a csodát.

Önbizalmat csak magadnak tudsz adni. Azt mondom: lépj ma, holnap és holnapután! Kezdd el, magadban... s aztán szaladhatsz, és később repülhetsz is.

Minden hit alapja az, ha hiszel magadban. Nem a célodban, nem az eszményeidben, nem az elképzelt jövendődben - hanem önmagadban.

A nehézségek tanítanak meg arra, hogy van benned Valaki, akinek ez nem nehéz.

Gyûlöleteddel a gyûlölködőt, félelmeddel a félelmetest, aljasságoddal az aljast, nagyravágyásoddal a hatalomszomjat, gyengeségeddel a gyengítőt, bánatoddal a kilátástalanságot hallod meg, de derûddel a Derût, erőddel az Erőt, bizakodásoddal a Bizalmat hallod. Amire hangolod magad, azt az "adást" veszed, és a hangoltságod megteremti a sorsodat. Minden erő, érzés és gondolat szüntelen adásban van. Rajtad múlik, hogy mit fogadsz be.

Minden az első, mágikus pillanatban kezdődik - szürke álruhában, hétköznapi eseményként lép az életedbe. Később nem is tudod visszaidézni. Hogy ismerkedtetek meg? Rendszerint véletlenül, egy jelentéktelen pillanatban. A sorsunk nem harsonával érkezik, és életünk főszereplői sem úgy, mint az operettek primadonnái: reflektorfényben, zenében, harsogó kórus kíséretében, mely arról dalol, hogy itt van, megérkezett Õ.

Miért szeretjük a szomorú történeteket? Miért sírunk néha színházban, moziban? Mert élvezzük, hogy ami szép: elmúlik. Az élet nagy pillanataiban van valami megható, a legnagyobbakban pedig megrendítő. Ne fojtsd el magadban a szomorúságot, és ne szégyelld a könnyeidet, mert azok a legemberibbek bennünk.

Az igazi önismeret könyörtelenül pontos. Nem ítél, de lát.

A bölcsről azt mondják: a jelenben él. Én azt mondom: a jövőben! Ami lesz, az a csoda, az ismeretlen. A szerelem addig jó, amíg új. Ahhoz, hogy sokáig tartson, minden nap meg kell újulnia.

Egy eseménynek addig van létjogosultsága az emlékeidben, míg le nem vonod a tanulságot belőle. Amíg meg nem fejted a "Miért történt ez velem?" titkát. Utána már nincs szükség rá. Polcra kell tenni, mint egy elolvasott könyvet, és többé nem kell foglalkozni vele.

Tanulj meg elengedni, ahogy egy ujjadra hurkolt léggömböt szélnek eresztesz: hadd szálljon, legyen az égbolté, a felhőké. Ezt rendszerint akkor tudod megtenni, ha megpillantasz valamit, amit a léggömbnél fontosabbnak vélsz, és meg akarod fogni. Akkor a régit az útjára engeded. Észre sem veszed, hogy kinyíltak az ujjaid.