Müller Péter

Sok ember él egy asszonyban, és a nő mindegyik tud lenni: (...) szakács, pincér, takarítónő, vendéglátó, sokszor gazdasági vezető, anya, tanácsadó, gyógyító, kedves nővér, nagymama, királyné, sőt, Királynő, azon kívül lelki társ, jóbarát és pszichológus. Tudja, mikor kell szidni és dicsérni a társát. Mikor kell fölnézni rá, s mikor kell úgy tennie, mintha fölnézne rá. Tudja, mi a férfiönérzet és férfihiúság, a férfi ész és férfi butaság. Tudja a társát láthatatlan eszközökkel befolyásolni. Meg tud szépülni. Ha kell, meg tudja szelídíteni a férjét, mint a vadlovat, és bátorítja, ha gyáva. Boszorkány, mágus és Hófehérke tud lenni, akibe mind a hét törpe szerelmes volt. Társa a férfinak. Harcostársa. Bajtársa. Cinkosa. Sorstársa.

A kapcsolatok zöme azért megy tönkre, mert nem bírjuk ki egymás természetét. Irritál minket. Sokan úgy mennek bele egy párkapcsolatba, hogy "majd megnevelem". Felejtsd el! Nem tudjuk egymást megváltoztatni. Minden szokás előbb-utóbb jellemmé válik, s azt nagyon nehéz megváltoztatni. Újjá kellene születni hozzá, s ez nagy ritkaság. Egyet tehetsz érte: hogy szereted.

Pusztán a gondolatnak, az önszuggesztiónak nincs megváltó ereje. Elindíthat - de ennyi. Gyógyító hatalma csak annak van, amit az ember nagy küzdelemmel ténylegesen megszül magában - és megvalósít. Félelem, szorongás, féltékenység, bûntudat, önzés, hatalomvágy, de még a haláltól való iszonyodás is csak akkor van valóban legyőzve, ha az ember a testi létben, a valóságos erőpróbában bebizonyítja, hogy vége. Megéltem. Megtapasztaltam. Túl vagyok rajta! Csakis akkor mondhatom, hogy "készen vagyok". Mint Hamlet a párbaja előtt. Emlékszel? "Readiness is all." Ha ellenfele hallotta volna ezt a mondatát, nem áll ki vele. Miért? Mert az ilyen ember legyőzhetetlen.

Nők nélkül mi férfiak hajléktalanok vagyunk. Egy ideje megtanultunk egyedül, nő nélkül élni, de ilyenkor csak lakásunk van, nem otthonunk.

Az ember soha nincs egyedül. Még ha senki sincs körülötte, vagy akik vannak is, idegenek, netán az ellenségei, akkor is van ott valaki, akivel bajában és elhagyatottságában beszélni tud, és aki válaszol: ő maga.

Az ember szenvedéseivel, saját lelkének tökéletesítésével Istent gazdagítja. Ez a tökéletesedés a lázadás, a bukás, és a földi élettel való tragikus s mégis gyönyörûséges küzdelem útján megy végbe. Így kap értelmet minden szenvedésünk, csődünk, halálunk.

Akár egyedül élsz, akár párkapcsolatban vagy a legnépesebb családban, legyen valahol egy hely, ami csak a tiéd. Teremts időt, hogy minden nap legalább egyszer találkozz magaddal. Nem könnyû. Nem csak a rohanás miatt. Hanem mert nem neveltek rá, hogy a magányod: szent. Arra sem, hogyan tudsz találkozni önmagaddal. Rendszerint menekülünk magunktól. Ha máshogy nem, bámuljuk a televíziót, vagy hosszan időzünk olyan emberek között, akikhez nincs sok közünk.

Ne királyné légy - hanem Királynő! (...) Találd meg a saját középpontodat. A saját szívedben bízz és önmagad erejében.

A feltámadás nem csak a hívők ünnepe, hanem minden emberé. A tiéd is. Rádöbbenhetsz, hogy erősebb vagy, mint a halál, és arra is, amit az eredeti görög szó, az anástasis jelent: "újra lábra állni". Benned van az erő, az Élet ereje, hogy újra lábra állj. Élő lélek van benned, nem lehet téged legyőzni.

Olyan lángot gyújts a szívedben, amelyet nem képes elfújni az a szennyes szélvihar, amelyben élsz!

Ha szeretsz, vigyázz magadra! Szemben úszol az árral, s a világgal szembe mész. Szeretni manapság annyit jelent, hogy lángot gyújtasz a szélviharban. A tüzet meg kell óvni, mert elfújja a szél. Napról napra újra kell éleszteni - elsősorban saját magadban.

A fiú (...) az arcába nézett, magához húzta, és szelíden, mint egy gyerek, megcsókolta a száját. Árammal teli, idegen érintés volt, kissé kijózanító is, mivel testüknek ez az első találkozása messze lekésett képzeletük rejtett s már nagyon is régóta tartó ölelkezésétől. Régi dolog, hogy lomha testünk mindig lemarad a sorsunk mögött.

Mintha helyet akart volna csinálni magában valami másnak, valami ismeretlen sorsnak és érzésnek. Nem, nem volt még szerelmes..., de ahogy az alacsonyan úszó felhők árnyékát néha látjuk végighúzódni a mezőn, s tudjuk, hogy idáig tart az árnyék, s ott már a napsütés kezdődik: úgy állt ő is életének határvonalán, s tudta, hogy csakis az ő akaratán múlik, hogy marad, vagy belép a fénybe.

Legkeservesebb csatáinkat szélmalmokkal vívjuk.

Ésszel fölfoghatatlan, de annál kegyetlenebb csapdába zuhant, s hiába tudja jól, hogy a szerelem se egyéb, mint aljas becsapás, hívogató csalétek ebben a halálos és közönyös kelepcében: mégis áhítja, sőt mohón, betegesen sóvárog utána.

Fogjunk ki ezen a komisz életen, azt mondom, hiszen rajtunk múlik minden... Ha mi összenevetünk, baj nem lehet itt.

Lebeszélnélek a szeretetről, ha nyerni, érvényesülni és meggazdagodni akarsz ebben a világban, de ha az életed értelmét keresed, szíved boldogságát és halhatatlan örömét, ha azt az egyet keresed, amiért az embernek érdemes élni: akkor tanulj meg szeretni. Akkor is, ha lemaradsz. Akkor is, ha vesztes maradsz. Akkor is, ha nem szeretnek.

Ez a világ gyûlöli a szeretetet, mert az gyengéd, alázatos, megbocsátó és bölcs. A világ pedig erőszakos, öntelt, a másikon átgázoló, képtelen megbocsátani és ostoba. Győzni akar és nem veszíteni. Kapni akar és nem adni. Inkább gyûlöl, mint szeret.

Nem baj, ha leesel. Az se számít, ha elbuksz, vesztesz, vagy vétkezel. A gond az, ha nem tudod, miért.

Ha az embert az elképzelhető legnagyobb sorscsapás éri, vagy belevakul, vagy látóvá válik. Figyeljétek meg, mert veletek is előfordulhat majd. Van az életünkben egy legérzékenyebb idegszál, amelyik ha elpattan, az annyira fáj, hogy nem lehet elviselni. És akkor vagy belevakulsz, vagy kinyílik a valódi szemed.