Mintha helyet akart volna csinálni magában valami másnak, valami ismeretlen sorsnak és érzésnek. Nem, nem volt még szerelmes..., de ahogy az alacsonyan úszó felhők árnyékát néha látjuk végighúzódni a mezőn, s tudjuk, hogy idáig tart az árnyék, s ott már a napsütés kezdődik: úgy állt ő is életének határvonalán, s tudta, hogy csakis az ő akaratán múlik, hogy marad, vagy belép a fénybe.

Kapcsolódó idézetek

1. Ott állt egy szerelem kapujában, ami csakúgy, mint bármely évszak, nem egyik pillanatról a másikra jelent meg az életében, hanem észrevétlenül belopakodott a tudatába a gyanúk és kételyek háta mögött, hogy mire azok elgyengülnek a mindennapi küzdelemben, csak ő maradhasson egyedül. A... Szerelem. Weaver Andrea
2. A szerelem (...) olyan mint reggel az árnyék; Mindég kissebb lesz, s végre enyészni szokott. Ámde barátságunk olyan, mint estveli árnyék; Nőttön nő, éltünk mig le nem alkonyodik. Vitkovics Mihály
3. Nem úgy váltunk el, mint a múltkor. A lány ott állt a kapuban, az utcalámpa fénye beragyogta az arcát. Gyönyörû volt. (...) Furcsa érzés kerített hatalmába. Nem olyan, mint máskor, amikor az ember majd megőrül egy lányért, ha este el kell válnia tőle. Inkább gyönyörûséget éreztem. Gyöngédséget és kimondhatatlan vágyat. Erich Maria Remarque
4. A sors tényleg egy olyan felhő, amelynek árnyéka örökké rád borul, bárhová is mész? Vagy inkább olyan, mint a szél, amelyik arra jár, amerre éppen neki tetszik? Egyelőre még nem tudom.
5. Csak ment előre, bizonytalanul, s most már egészen irányt vesztve. Imént még kutatott valami után, most már csak menekült. Nem éhezett már, nem fázott, csak félt. Egyik ösztön kiszorította a másikat. Egyetlen gondolata az volt: menekülni, menekülni. Mi elől? Minden elől. Az élet szörnyû falakkal zárta körül mindenfelől. Ha szökni tudott volna a világból, megtette volna. Victor Hugo
6. Ahol így kezdődik a levél, hogy "lelkemnek fényes, ragyogó csillaga" - ott bízvást el lehet mondani, hogy vége a szerelemnek. Én tudom, mert benne élek a szerelemben. És tudtam, mikor még nem is éltem benne (...). Én tudtam, hogy a szerelemnek olyan nagyszerû, nemes érzelemnek kell lenni, mely olyan, mintha halál volna... és olyan, mintha föltámadás lenne... mely akkor beszél, amikor hallgat... mely akkor lát, amikor behunyja a szemeit... mely olyan büszke, mint a felhő, és olyan szerény, mint a sóhajtás... Mikszáth Kálmán
7. Először felfogta a sorsát - majd megkísérelt lázadni -, s most egyszer s mindenkorra beletörődött. Olyan fájdalmas, szelíd és oly szép volt ez. Sírt - csendes, fullasztó sírással -, sírt, hogy egész teste reszketett belé. Oly kimondhatatlanul szerette mindazt, amit most itt kell hagynia. A napot, a füvet, a földet. Mind, mind az embereket. S attól, hogy tudott már sírni és szeretni, nagyon boldog lett. Nem volt már benne szemernyi keserûség sem - többé nem félt a hosszú álomtól. Annyit tudott csak: mindaddig, míg egy szikrányi élet lesz benne, kinyúl minden létező felé, a kedves és gyönyörû világ felé, a titokzatos és csodálatos élet felé. Tudata utolsó rezdülésével is ezeket érzékeli majd: a földet, a fákat, a madárdalt és az ég kékjét. Mika Waltari
8. Bánta is ő az esőt, maradt volna, míg bőrig ázik, úgy érezte, nem számít semmi, mintha élete beleolvadna a közeli és szinte kívánatos megsemmisülésbe. Új, ismeretlen érzés volt ez a különös, szelíd közeledés a halál felé. David Herbert Richards Lawrence
9. Az utakat még könnyen járom, De a hegy alján már megállok. Tudom, hogy fentről messzebb látnék, Ott több a nap, kisebb az árnyék, De majd feljutnak újak, mások.
10. Mélyen, belül érezte, ahogy elszakad, kettétörik benne valami. A búcsúszót már régen kimondta, és azt akarta hinni, hogy helyesen cselekedett. (...) Furcsán üresnek érezte magát. Mert egy dolog tudni azt, hogy az (...) érzelmei semmit nem változtak, de nyíltan szembesülni a ténnyel, hogy érzései a jövőben sem fognak változni - az már teljesen más. Nicholas Sparks