Nyáry Krisztián

14 és 20 éves kor között eldől: legyûrendő tantárgy vagy az életünk része lesz az irodalom. Ha utóbbi, annak pedig a nemzetgazdaságra is van jó hatása. A költészet például az érzelmi tapasztalat kollektív átadásának legfontosabb eszköze. (...) Ha valakiben kifejlődik a készség a versolvasásra, értelmezésre, azt a munkahelyén is kamatoztatni tudja. Lehet 600 oldalas tanulmányt írni a magányról, de annál, hogy "A semmi ágán ül szívem", nem lehet ezt jobban, tömörebben megfogalmazni.

Mindenkit érnek traumák a mindennapokban, amelyeket valahogy fel kell dolgoznia. A költészet pedig pont erre van kitalálva. Egy mûvészetektől eltiltott társadalomnál rosszabb nincsen.

Egy szöveg akkor mûködik a legjobban, ha nem csak a szemnek szól, hanem a fülnek is. Azaz mindig gördülékenyebb, meggyőzőbb és szerethetőbb, ha beszédként is mûködik, nem csak leírva. Amikor írok valamit, gyakran fel is olvasom magamnak. Ha elmondva nem hangzik jól, újraírom. (...) Annak idején, irodalomtörténészként én is azon a tudományos metanyelven írtam, amit csak az a néhány ember ért, akiknek az a szakmájuk. Ennél számomra nagyobb kihívás világosnak és kifejezőnek lenni.

Tudjuk, hogy az emberiség hány százaléka kész vakon követni egy gonosz parancsot: tízből hét ember. (...) Engem a maradék három ember érdekel. Akik szembe mernek menni a többséggel, és akkor is helyesen cselekszenek, ha kisebbségben maradnak.

Egy utca- vagy intézménynév persze alig több üres szónál, ha a névadó története nem kerül be a közösség kollektív emlékezetébe. De mégis több, mintha ez sem lenne, és már a név is elillanna az emlékekből.

A történelem egyrészt azoknak a nagy folyamatoknak az összessége, amelyeket a történettudomány leír, másrészt pedig a személyes sorsoknak az együttese. Mondjuk, a második világháború annak a 3-400 millió embernek az egyenkénti személyes története is, aki részt vett benne.

Mindig vannak káros közvélekedések, amelyeket azért nem veszünk észre, mert azokkal körülvéve élünk. Ilyen a melegek házasságának elutasítása, de a legszegényebbekről is egyre kevésbé gondolkodunk őszintén. Szerintem rossz irányba mozdult el a társadalom véleménystruktúrája ebben a témában. Szeretjük ugyanis azzal felmenteni magunkat, hogy azért a szegény is tehet arról, hogy nyomorog. Egy olyan országban, ahol a hét év alatti gyerekek majdnem fele mélyszegénységben él, a legrosszabb reakció azt mondani, hogy lényegében ők tehetnek róla.

Amikor eldicsekszünk például a külföldi barátainknak, hogy hány magyar Nobel-díjas volt, meg hány magyar találmányunk van, akkor mindehhez hozzá kell gondolni, hogy a találmányok nagy részét külföldön szabadalmaztatták, és a Nobel-díjasok is azért kaptak díjat, mert "szerencséjükre" elüldöztük őket. A nemzeti büszkeségünk másik oldalán a saját nemzeti korlátoltságunk van.

A jelképek és a történelem megértése mindig a jövő szempontjából fontos. Szerintem nagyon rossz a magyar kultúrában az a mélyen gyökerező meggyőződés, hogy minden rosszért mások felelnek. (...) Pedig a történelem ismerete arra való, hogy megismerjük a jelenünket, és okosan tervezhessük a jövőnket.

Amikor (...) egy város időről időre elveszti az utcaneveit, akkor az azt mutatja, hogy nagyon nehéz a viszonya saját magával.

Szeretjük tudni, más hogyan követi el ugyanazokat a hibákat, mint mi magunk.

A kávéház közel kétszáz évig nemcsak második lakhelye volt a magyar mûvészeknek, hanem az egymást formáló eszmék és a polgári szabadság iskolája is. Nélküle irodalmunk, sőt, a teljes magyar kultúra is alapvetően másmilyen lenne.

A mûvészek, de különösen az írók társadalmi megbecsültsége és ismertsége jóval nagyobb volt, mint manapság.

A kávéházak korszaka lejárt, de egykori mûvész vendégeik öröksége ma is a magyar kultúra fundamentumát jelenti.

Ha ránéznénk a világirodalmi termésre az elmúlt ötezer évben, akkor legalább kétharmada két tárgyról szól, a szerelemről és a halálról, mert ezt a kettőt nem tudjuk feldolgozni egész életünkben.

Az intelligenciával kapcsolatban az a rossz hír, hogy konstans, tehát ha megszületsz egy bizonyos intelligencia-hányadossal, valószínûleg úgy fogsz meghalni, hacsak nem esett a fejedre egy fél tégla. (...) Az fejleszthető, hogy mennyit használsz ki belőle, de az nagyon.

Az olvasás olyan tréning az agynak, mint a testünknek az edzés.

Valószínû, hogy az olvasást azért találta ki az emberiség magának, mert így sokkal könnyebb a konfliktushelyzetekkel a valóságban megküzdeni. Hiszen kicsiben már kipróbáltuk. Úgy mûködik, mint a vakcina: legyengített formában mások érzelmi tapasztalatai segítségével felkészülünk ezekre az érzelmi szituációkra.

Szembe kellett néznem azzal, hogy valójában mi nem szeretjük igazán a szabadságot. Ha választani kell szabadság és jólét, szabadság és rend, szabadság és biztonság között, akkor soha nem a szabadságot választjuk (...). Miközben meg szeretjük azt a legendát is, hogy mi a szabadság népe vagyunk.

Bár élő, valaha élt emberek életrajzát írom, de hogy hogyan írom meg és mit emelek ki belőle, az mindig rólam is szól. Minden életrajzíró magáról is ír egy kicsit.