Petőfi Sándor

Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek. (...) S mit tudják ők, mi az a dicsőség? S ha tudnák is, mi hasznuk van benne? Nincsen lap a történet könyvében, Ahol nevök följegyezve lenne. Ki is győzné mind fölírni, akik Tömegestül el-elvérezének? - Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

A madárnak nincsen olyan szárnya, Mint minőt a szerelem növeszt. El sem kezdem oly parányisággal, Mint a föld, hogy átröpüljem ezt.

Fa leszek, ha fának vagy virága. Ha harmat vagy: én virág leszek. Harmat leszek, ha te napsugár vagy... Csak, hogy lényink egyesüljenek.

Életem most egyetlen kivánság: Megnyerhetni, lyányka, szívedet! Néha mégis csaknem azt ohajtom: Vajha ne szeretnél engemet.

Fa leszek, ha fának vagy virága. Ha harmat vagy: én virág leszek. Harmat leszek, ha te napsugár vagy... Csak, hogy lényink egyesüljenek.

A barátság nappal láthatatlan, Éjjel ragyog csak, mint fénybogár.

Megszerettem szépségedet, De még inkább szép lelkedet, Szeretlek én oly igazán, Mint engem az édesanyám.

Amióta szerelembe estem, Igazán, hogy féleszû vagyok. Szemkötősdit játszanak fejemben S falnak mennek a gondolatok.

Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú, A rozsda-álom lepte meg; De tart a harc... a kard s az ágyú Helyett most eszmék küzdenek.

Ha látsz tört virágot útközepre vetve, Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe.

Szeretem lelkednek Magas röpülését, Szeretem szivednek Tengerszem-mélységét, Szeretlek, ha örülsz És ha búbánat bánt, Szeretem mosolyod S könnyeid egyaránt.

Szeretlek szivemmel, Szeretlek lelkemmel, Szeretlek ábrándos Õrült szerelemmel!... És ha mindezért jár Díj avagy dicséret, Nem engem illet az, Egyedül csak téged.

Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Mint ember még soha, Sohasem szeretett!

Mikor látlak, mikor látlak, rózsám? Mikor leszesz megint közel hozzám? Vajjon mikor nézek már szemedbe, Szép szemedbe, hetedik egembe?

A betegséggel szomszéd a halál.

Gyógyulj meg édes, szép menyasszonyom! Mivé leszek, ha ajkaid helyett Fejfádat csókolok?

Föltámadott a tenger, A népek tengere; Ijesztve eget-földet, Szilaj hullámokat vet Rémítő ereje.

Fehér bor, szőke lyány, fényes nap Hatottak egykor lelkemig; Vörös bor, barna lyány, sötét éj, Kedvem most bennetek telik!

Ha, mig részeg vagyok: boldog Volna a hon csakugyan, Bár örökké kéne élnem, Fiuk, nem láthatna éngem Soha senki józanan.

Ha oly hosszú lesz életünk, Mint kortyaink valának, Megérjük boldogabb korát A bús magyar hazának.