Petőfi Sándor

Minek nevezzelek, ha rám röpíted tekinteted, ezt a szelíd galambot, amelynek minden tolla a békesség egy olajága, s amelynek érintése oly jó! Mert lágyabb a selyemnél s a bölcső vánkosánál - Minek nevezzelek?

Tenger a pénz, melyben elsüllyed Sok hajó: elv, jellem, becsület.

Hány volt, ki más szivéből Kiszíta a vért Saját javára, És nem lett büntetése! S hány volt, ki más javáért A vért kiontá Saját szivéből, S nem lett jutalma!

Szeress, szeress mint én szeretlek téged, Oly lángolón, oly véghetetlenül, Áraszd reám a fényt s a melegséget, Mely isten arcától szívedbe gyûl.

Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe.

Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját.

És mi az emberiség története? vérfolyam, amely Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki, És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig.

Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Az idő igaz, S eldönti, ami nem az.

A szőlőszem kicsiny gyümölcs, Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék. A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs, S ha a kis szőlőszemnek egy nyár Kell, hány nem kell a nagy gyümölcsnek, Amíg megérik? Ez belékerûl Évezredek vagy talán évmilljomokba, De bizonyára meg fog érni egykor, És azután az emberek belőle Világvégéig lakomázni fognak.

Dicső hely a hölgyek szive, Önzés előtt bezárva ajtaja, Ha bejut is, csak lopva jut belé vagy Erőszak által, De nyitva áll mindennek, ami szép s jó. S az üldözött igazság, Ha mindenhonnan számkivetve van, Végmenedéket ott talál. Dicső, dicső hely a hölgyek szive!

Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll.

Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! - A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete.

Kocsmárosné, aranyvirág, Ide a legjobbik borát, Vén legyen, mint a nagyapám, És tüzes, mint ifju babám!

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt.

"Az a küszöb nőtt tennap óta," Ugymond, "tennap nem volt ilyen magas, Ha ily magas lett volna, tennap is Meg kellett volna botlanom, De én tennap meg nem botoltam, Pedig nem ittam kevesebbet, mint ma, Mert én rendes pontos vagyok, Mindennap egyformán iszom."

Éljen a világ dicső folyása... És az élet... és a szép világ... S az igazság védpalástja, mely az Üldözöttnek menedéket ád;

A szerelem nem ismer rangot.

Szerelem és gyanú nem fér meg egy szívben.