Petőfi Sándor

Kend ne akadjon fönn azon, mit más csinál, Hisz kend sem volt jobb a deákné vásznánál.

Téged keresnek szemeim, Csak tégedet, szerelmem! S mindenkit látnak szemeim, Épen csak tégedet nem! Ne látnám többé a napot, eget, Csak láthatnálak, lelkem, tégedet!

Fogj tollat és írj, hogyha van erőd Haladni, merre más még nem haladt; Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát, S vágd a földhöz silány dorombodat.

Lennék én folyóvíz, Hegyi folyam árja, Ki darabos utját Sziklák között járja... De csak úgy, ha szeretőm Kis halacska volna, Habjaimban úszna föl s le Vígan lubickolva.

Szeretőmet és a franciákat és a turóstésztát és a rónaságot a fülem hallatára ne gyalázza senki.

Most már egyéb nincs hátra, Mint őt felejteni. Ki innen, ki szivemből, Emlékem kincsei!

Valóságos szerelem sebe. Te miattad kaptam, lyányka... illő Volna, hogy csókod gyógyítsa be!

Szolgaságunk idejében Minden ember csak beszélt, Mi valánk a legelsők, kik Tenni mertünk a honért!

Nem a palotáknak fényes gyertyaszála Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága.

Vén épület már a világ, Le, alacsonyra sûlyedett. Ha egyenest jársz: beütöd A gerendában fejedet. Hajolj meg, ha a fejtörő Gerenda ellenedre van... Én inkább betöröm fejem, Semhogy meghajtsam derekam!

A világ az isten kertje; Gyom s virág vagytok ti benne, Emberek! Én a kertnek egy kis magja, De az úr ha pártom fogja: Benne gyom tán nem leszek.

Elég soká voltam kutya, Kit verni, rúgni lehetett, Eztán ember leszek, Mert ember ám a szolga is!

Szilaj lelkesedés Foly bennem, mint tüzár, A vérszag és a füst Megrészegíte már, Előre rontok én, Ha élek, ha halok! Utánam, katonák, Utánam, magyarok!

Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról.

Méreg a dal édes méze; S mit a költő a lantnak ad, Szivének mindenik virága, Éltéből egy-egy drága nap.

Fejemben éj van, éjek éjjele, S ez éj kísértetekkel van tele; Agyamban egymást szülik a gondolatok, S egymást tépik szét, mint vadállatok.

Azt gondoljátok: a költés szekér. Mely ballag széles országútakon? Sas a költés; hol nem járt senki sem, Õ arra indul fennen, szabadon.

Türelem, te a birkák s a Szamarak dicső erénye, Tégedet tanuljalak meg? Menj a pokol fenekére!

Bármily erővel, bármily áldozattal, Bár mind egy szálig elvesztek belé, Hazát kell nektek is teremteni! Egy új hazát, mely szebb a réginél És tartósabb is, kell alkotnotok.

Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!