Petőfi Sándor

Nem indultok meg, könnyeim Indítsanak meg... e könyûk Szivem vérének cseppjei, Halálveríték lelkem homlokáról!

Akármikép csûrjük, csavarjuk, Szép, aki gazdálkodni tud; Ilyennek aztán az adósság Nem köt nyakába háborut.

De amint van okom, Nem hordani többé A titkolt szerelemnek Életölő fájdalmát: Szintúgy van okom, Elfojtani lelkem Mélységes mélyében e titkot.

Érd el (persze énvelem) az Õsz hajak késő korát, Hanem ez ne légyen más, mint Álarcban az ifjuság.

És hogyha egyszer már A szolga emberré emelkedik, Éhen hal meg vagy a bitófán, De többé szolga nem lesz!

Véres a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtásomat, Előre! Én se leszek rosszabb nála, Berohanok a halálba, Előre!

Emelje ez föl lelkeinket, Hogy mi vagyunk a lámpafény, Mely amidőn a többi alszik, Ég a sötétség éjjelén.

Annyi földet sem mondhat övének, Melyben egykor koporsója fér meg, S mégis-mégis viszi lobogóját Azok előtt, kik a hazát óják.

Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép! Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. Itt borúljon rám a szemfödél, itt Domborodjék a sir is fölöttem.

A tanyáknál szellők lágy ölében Ringatózik a kalászos búza, S a smaragdnak eleven szinével A környéket vígan koszorúzza.

Délibábos ég alatt kolompol Kis-Kunságnak száz kövér gulyája; Deleléskor hosszu gémü kútnál Széles vályu kettős ága várja.

Felröpûlök ekkor gondolatban Túl a földön felhők közelébe, S mosolyogva néz rám a Dunától A Tiszáig nyúló róna képe.

Lenn az alföld tengersík vidékin Ott vagyok honn, ott az én világom; Börtönéből szabadúlt sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom.

Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

A világon semmiféle tehetség el nem vesz. Nem olyan bolond a természet, hogy hiába teremtsen erőket. Amit teremt, azért teremti, hogy hasznát vegye.

Hatalmas orvos az idő; előbb-utóbb Minden sebet befog.

A becsülettől soha el ne térj.

Azt tartják: nem a nyelv, de A szem mond igazat. Én hittem ezt, s hitemnek Gyümölcse kárhozat.

Sohasem volt az szerelmes, aki Mondja, hogy rabság a szerelem. Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset, Szárnyat ád ő... azt adott nekem.