R. F. Kuang

Nincs egy meghatározott, mindent összezúzó pillanat, amikor rájössz, hogy a könyved beleállt a földbe. Csak ezer apró csalódás egymás tetejére halmozva, ahogy telnek a napok, és te összehasonlítgatod az eladásaidat más írók eredményeivel, miközben újra és újra megtekintheted ugyanazt a dedikált, senki által meg nem vett példányt, amikor benézel a közeli könyvesboltba. Csak a szép lassan elhaló, "nem olyan jók a számok, mint vártuk, de reméljük, még meglódulnak" témájú levelek jönnek a szerkesztődtől, aztán csak a nagy büdös kifürkészhetetlen semmi marad. Egyre növekszik benned a félelem és a kudarc érzete, amíg a keserûség elviselhetetlenné nem válik, amíg már ostobának nem érzed magad amiatt, hogy valaha is elhitted, író válhat belőled.

Megérzed, ha uralod a termet. Ott van az a fojtott csend, a feszültség, mintha kampót akasztottál volna mindenki mellkasába, és te húzgálnád a kötelet.

Írás közben szembe kell úszni az árral, és empátiát meg valóságélményt kell oltani a száraz történeti feljegyzésekbe, amelyek túl absztraktnak tûnnének a számunkra.

A nagy irodalmi események - díjátadók, konferenciák, kerekasztal-beszélgetések - olyasmik, mint a gimiben az első napok, csak sokkal rosszabbak, mert itt a menő gyerekek tényleg menők, és kevés megalázóbb dolog van annál, hogy kizárnak a beszélgetésből, mert a könyvedből nem kelt el elég példány, nem reklámozták eléggé, vagy a kritikai visszhang nem volt elég erős ahhoz, hogy emberként bánjanak veled.

Minél népszerûbbé válik egy könyv, annál népszerûbb lesz utálni is.

Amikor a trollok megtudják, hogy fájdalmat okoztak, ők győztek.

Az elit egyetemek tanulói mindig sokkal többet hisznek magukról, és az egyik legnagyobb tettnek tartják, ha vitában lenyomhatnak egy értelmiségi közszereplőt.

Az írás esszenciája az együttérzés gyakorlása.

Az olvasás segít minket belehelyezkedni más emberek életébe. Az irodalom hidakat épít: a világunkat nagyobbá, nem pedig kisebbé teszi.

Ez a történetmesélők sorsa. A groteszk dolgok rajtunk folynak keresztül. Mi vagyunk, akik azt kiáltják, "Nézzétek!", miközben mindenki más csak az ujjai között kukucskál, mert nem tudnak közvetlenül szembenézni a sötétséggel. Pontosan kifejezzük, amiről más csak makogni tud. Nevet adunk az elképzelhetetlennek.

Szerintem a történelemórák túlzottan kilúgozottak. A küzdelmek annyira távolinak tûnnek, mintha hasonló dolgok velünk soha nem történhetnének meg, és mi nem pont ugyanazokat a döntéseket hoznánk meg, amiket a tankönyvben szereplő emberek.

A negatív visszhangot úgy lehet a legjobban kezelni, ha meghúzod magad, csendben és biztonságosan, amíg el nem vonul a vihar. A twitteres viták amúgy sem vezetnek sehová. Arra jók, hogy pár felbujtó lobogtathassa a zászlóit, illetve mindenki kinyilváníthassa, melyik oldalon áll és milyen nagyon okos - aztán megunják az egészet, és megy mindenki a dolgára.

Nekem sem volt könnyû a gimnáziumban, de, ööö, belevetettem magam azokba a dolgokba, amiket szerettem, és így sikerült túlélnem. A könyvek voltak a mentsváraim. Ha az engem körülvevő világot nem tudtam elfogadni, csak olvastam.

A díjak önkényes hülyeségek. Nem az irodalmi minőség fokmértékét határozzák meg, inkább csak jelzik, hogy egy aprócska elfogult szavazócsoport körében te lettél a népszerûségi verseny győztese.

A díjak mit sem számítanak - legalábbis állandóan ezt hallom azoktól, akik rendszerint éppen nyernek egyet.

Mélyen hiszek abban, hogy a díjak szart sem érnek, de ettől még nem szeretném őket kevésbé elnyerni.

A film egy különálló médium, és teljesen más elbeszélői technikákra van szükség. (...) Igazából inkább fordításnak számít. És a médiumok közti fordítás elkerülhetetlenül pontatlan lesz, már egy bizonyos fokig. Ismered a mondást: a fordítás mindig ferdítés.

A könyvkiadás malmai irdatlan lassan őrölnek. A kapuőrök hónapokig ülnek a kéziratokon, a találkozókat zárt ajtók mögött tartják, te meg majd` belehalsz az izgatottságba odakint. A könyvkiadásban simán előfordul, hogy hetekig nem hallasz új híreket, aztán egyszer csak álldogálsz a sorban a Starbucksban vagy a buszodra várva, és akkor pittyen a telefonod egy olyan e-mailt jelezve, ami örökre megváltoztatja az életed.

A twitteres botrányok olyanok, mint egy lejtőn guruló hógolyó: minél többen látják, annál többen akarnak véleményt nyilvánítani; a kezdő társalgásból robbanásszerûen nőnek ki a szóváltások. Ha az olvasottság eléri a kritikus tömeget, mindenki erről fog beszélni.

Ilyen a twitteres felhajtás természete. Jobbról-balról jönnek a vádak, mindenki hírneve cafatokban lóg, és amikor elül a por, minden pontosan ugyanolyan, mint annak előtte.