Russ Harris

Senki sem készít fel azokra a pillanatokra, amikor beüt a valóság: csapást mér rád, gáncsot vet és alapjaiban megrengeti az életedet. (...) Nem szeretjük a valóság csapásait, a legkevésbé sem akarjuk ezeket - de ha elég hosszú ideig élünk, előbb vagy utóbb mindannyiunkat utolérnek.

Ha az elméd kétségekkel bombáz, mi lenne, ha egyszerûen csak hagynád, hogy mondogassa, amit akar? (...) Engedd, hogy az elméd mondja a magáét, mint amikor a háttérben szól egy rádió!

Nincs ráhatásunk arra, ami a jövőben történni fog. Nincs ráhatásunk arra, ami a múltban történt. Nincs ráhatásunk arra, amit mások tesznek. És végül nincs ráhatásunk a gondolatainkra és az érzéseinkre; nem létezik olyan mágikus módszer, amellyel megszüntethetjük a fájdalmas érzéseket vagy gondolatokat, hogy öröm és boldogság vehesse át a helyüket. De ráhatásunk van arra, amit teszünk - itt és most - a karunkkal és a lábunkkal, a kezünkkel és a lábfejünkkel: van ráhatásunk a mozdulatainkra. Vagyis első lépésként erre kell összpontosítani az energiánkat és a figyelmünket. Ez az első lépés a valóság csapásainak a túléléséhez: nyerjük vissza a cselekedeteink feletti ellenőrzést.

Az öngondoskodáshoz nincs szükség nagy energiabefektetésre. Minden olyan pillanat, amikor fogat mosol, lezuhanyozol, egészséges ételt eszel, már öngondoskodás.

Megtanulni pozitívabban gondolkodni olyan, mint amikor idegen nyelvet tanulunk: ha egy új nyelvet tanulsz, attól még nem felejted el az anyanyelvedet.

A gondolataink észlelése és megnevezése általában elég ahhoz, hogy kevésbé nyomasszanak bennünket.

Az érzéseink alapvetően hírvivők, amelyek fontos üzenetet hordoznak, és segíteni akarnak nekünk.

Az érzéseink rendkívül sok bölcsességet hordoznak. Ehhez nem férhetünk hozzá, ha küzdünk ellenük, vagy el akarunk határolódni tőlük, de ha megtanuljuk, hogyan nyíljunk meg előttük, hogyan teremtsünk teret nekik (...), akkor teljesen másként alakul a történet.

Az érzéseink nem az ellenfeleink, hanem a szövetségeseink. Minél inkább eltávolodunk tőlük, annál többet veszítünk.

Időnként a legszebb, legdrágább emlékek váltják ki a legfájdalmasabb érzéseket; különösen, ha halál, különválás vagy egy kapcsolat megszakadása miatt elveszítettünk valakit, akit szeretünk.

Mi jelent többet neked: ha valaki azon gondolkodik, hogy meglep valamivel a születésnapodra, vagy ha valóban elmegy ajándékot venni neked? Mi miatt kerülnél összeütközésbe a törvénnyel: ha azon gondolkodsz, hogy bûntettet követsz el, vagy ha meg is teszed? Mi fog többet számítani a gyermekeidnek: ha azon gondolkodsz, hogy szerető és támogató szülőnek kellene lenned, vagy ha tényleg szerető és támogató vagy? Még soha egyetlen gyerek sem mondta: "Legjobban azt csodáltam az apámban, hogy ugyan rendkívül önző volt, és sohasem állt mellettem, amikor szükségem lett volna rá, de nagyon gyakran gondolkodott azon, hogy szerető és támogató apának kellene lennie." Nos, nézzünk szembe a ténnyel: ami valóban számít, az a tett, és nem a gondolat.

Előbb-utóbb különbség mutatkozik aközött, amit szeretnénk, és amink van. És minél nagyobb a különbség, annál nyomasztóbb.

A hatékony célkitûzés valójában képesség, és gyakorlásra van szükség, hogy beletanuljunk.

Embernek lenni fájdalmas. Rövid időnk alatt, amit ezen a bolygón töltünk, sokszor lesz részünk áhítatban, csodálatban és örömben - de a szorongás, a rettegés és a kétségbeesés pillanatait is átéljük. Megismerjük a szerelem, az emberi kapcsolatok és a barátság magaslatait, de a magány, az elutasítás és a veszteség mélypontjait is. Megtapasztaljuk majd a siker, a győzelem és a teljesítmény örömét, de a kudarc, a vereség és a csalódás nyomorúságát is. Más szóval: az élet nehéz.

Fontos, hogy tisztázzuk az értékeinket, mert ha ismerjük, mik azok, akkor jól tudjuk használni őket: belső iránytûként, hogy végig vezessenek bennünket az életben, és segítsenek bölcs döntéseket hozni.

Nemcsak az számít, hogy mit teszel, hanem az is, hogy milyen motivációval teszed. (...) Amikor az elsődleges motivációd a kellemetlen gondolatok és érzések elkerülése, ez elszívja az örömöt és a vitalitást abból, amit csinálsz.

Minden irányból remek tanácsokat kapunk, hogyan javítsuk az életünket: keressünk értelmes munkát, végezzük el ezt a nagyszerû edzést, menjünk ki a természetbe, kezdjünk el egy hobbit, csatlakozzunk egy klubhoz, járuljunk hozzá egy jótékony ügyhöz, tanuljunk új készségeket, szórakozzunk a barátainkkal és így tovább. És mindezek a tevékenységek mélyen kielégítőek lehetnek, ha azért végezzük őket, mert valóban fontosak és értelmesek számunkra. De ha ezeket a tevékenységeket elsősorban azért végezzük, hogy elmeneküljünk a kellemetlen gondolatok és érzések elől, akkor jó eséllyel nem lesznek túl kifizetődőek. Miért nem? Mert nehéz élvezni azt, amit csinálunk, miközben keményen próbálunk elmenekülni valami elől, ami fenyeget.

Akár igazak, akár nem, a gondolataink nem többek vagy kevesebbek szavaknál. Ha ezek a szavak valami hasznosat mondanak nekünk, olyasmit, ami segíthet, akkor érdemes odafigyelni rájuk. De ha nem, akkor minek fáradjunk velük?

Óvakodjunk attól, hogy túlságosan erősen ragaszkodjunk bármilyen hithez. Mindannyiunknak vannak hiedelmeink, de minél szorosabban ragaszkodunk hozzájuk, annál merevebbé válunk a hozzáállásunkban és a viselkedésünkben. Ha próbáltál már valaha vitatkozni valakivel, aki abszolút hisz abban, hogy neki van igaza, akkor tudod, hogy milyen értelmetlen - soha nem fog más nézőpontból látni, mint a sajátjából. Az ilyen embert úgy jellemezzük, hogy rugalmatlan, merev, szûk látókörû, hajthatatlan.

Amint valami új dologba kezdünk, elménk negatív gondolatok, zavaró képek, rossz emlékek és kellemetlen érzelmek, késztetések és érzések formájában küld figyelmeztetéseket. És túl gyakran hagyjuk, hogy ezek a figyelmeztetések megakadályozzanak minket abban, hogy azt tegyük, ami fontos; ehelyett továbbra is ugyanazokat a régi dolgokat tesszük. Egyesek ezt úgy hívják, hogy a "komfortzónában maradunk".