Száraz Miklós György

Szenvedő fajta vagyok. Mint az apácák. Amilyenek a romantikus könyvekben meg az érzelmes filmekben zümikéznek. Dúló szerelem, sok utazás, vérző sebek, sok könny. (...) Muszáj jónak lenni! Annyira szar a világ.

Attól az embertől is óvakodj, aki nem hisz a démonokban. A jó és rossz szellemekben. Aki még azt is tagadja, hogy a gondolatainkban létezhetnek. Mert az ilyen embernek megkeserítik az életét.

Primitív babona, hogy boszorkányok nincsenek. Minden nő, minden asszony az. Csak hát úgy van ezzel is, mint mindennel ebben a kutya életben: a boszorkányságot is tanulni és gyakorolni kell.

Mindenki tud valamit, amit senki olyan jól nem tud. (...) Mindenkinek adatott valami, ami csakis az övé. Valami készség, ami miatt a többi embernek tisztelnie kellene.

Sok embernek egy élet sem elég rá, hogy megtalálja magában, mi az a nagy és kivételes tudás, ami csakis az övé. Figyeld meg, az emberek többsége ugyanaz után a szekér után fut. Azt mutatták neki a tévében, azt sulykolják nap nap után, ő meg lohol, hogy utolérje, pedig az a szekér nem is az övé.

Halottaink nem az emlékezetünkben élnek tovább. Ha valahol, akkor a szokásainkban, a mozdulatainkban. De ha átveszik az irányítást, akkor baj van. Helyettük is élni, az önbecsapás. Fölösleges, buta, céltalan dolog. Beteges önkínzás.

Ne búslakodjon, mert az nem segít. És ne kérdezze, hogy van-e Isten. Ha hisz benne, akkor van. És ha van, talán segít is. Ha nem hisz benne, akkor nincs. És persze talán akkor is segít.

A jelenünk mindig nehéz és gondokkal terhes. Aztán, ahogy öregszünk, mégis rá kell jönnünk, hogy egyetlen kárpótlás a jövőnkért a múltunk.

Az emberi természet ellentmondásos. Figyeld csak meg, mennyi hazugság van az őszintékben, mennyi aljasság a becsületesekben.

Az igazság nem egy! És nem oszthatatlan! (...) Az ostobaság, a szûkkeblû önzés, az oszthatatlan. Az igazság éppen hogy sokrétû és összetett. Ahány nézőpont, annyi okfejtés. És minden nézőpontnak lehetnek csúnya igazságai, de lehetnek becsületes tévedései is.

Bárkivel hajlandó vagyok vitatkozni (...), de soha nem hagynám magam meggyőzetni meggyőzhetetlen ember által.

Ha egyszerûsítünk, akkor hamisítunk. (...) Minél közelebb járunk az igazsághoz, annál nagyobb szükségünk van az aprólékosság erényére. Történelemre éppúgy igaz ez, mint a matematikára.

Nincs új a nap alatt! Mindent megfestettek, megírtak, megfaragtak, mindent felfedeztek, megkóstoltak és kipróbáltak már előttünk. Amit meg nem, azt nem is érdemes.

A világ olyan szép (...), annyira tágas és sokszínû, hogy semmi esélyünk megismerni. Akkor meg minek rohanni.

Hány ember van, aki egész életében utazik? A többségük sosem tudja meg, hogy hiába volt minden! Hogy a sok utazás semmit sem rontott vagy javított rajtuk. A másik ember meg ki sem mozdul a lakásából, mégis többet fog fel a világból.

Nincs az a hegy, amit el ne lehetne hordani. Csak neki kell állni.

Nincs semmi magasabbrendû cél. Csak lenni.

Nem az a tragédia, ha azt hiszed a homoksüteményre, hogy igazi. Az a tragédia, ha jóllakásig zabáltad magad homoktortával, és egyszer csak elébed kerül az igazi oroszkrémtorta.

Aki csak az évszámokban, hadjáratokban, királyok, nemesek és papok üdvös vagy dicstelen cselekedeteiben, poros törvénykönyvek sárgult lapjain keresi a tûnt idők lényegét, sosem fogja meglelni azt. A múltat az illatokban, a sütemények ízében, a viccekben, dalokban és gyermekmondókákban kell megidézni.

Egy város életéről nem sokat tudunk meg, ha csak holt köveit tapogatjuk. De kóstoljuk meg az édességeit, hallgassuk meg muzsikusait, énekesei dalát. Az ősi idők eleven levegőjét a zene, a bor és a dal, a kertek és gyümölcsök illata, a vízcsobogás, a vadászat és a játék képesek felidézni.