Tompa Mihály

Megvetve, oh Isten, törvényedet: Kicsúfolám hatalmad, létedet! Igaz vagy s rettentő, midőn magad A tagadóval megösmérteted! Ki lázadón reád fegyvert fogék: Saját szivembe mélyedt fegyverem... A mélységből kiáltok: könyörülj! Im bünbánatban mellemet verem.

Csapongó kedv a táncteremben! Hol a kedélyes nősereg Egymás arcát, mezét, családját Ajk-pittyegetve szólja meg; Hol annyi drága rizspor elfogy... És sok mámorban pihegő Leány a másvilágra táncol... Oh boldog farsangi idő!

Ki egykor, mint én, oly boldog vala, S többé reménye sincs, hogy az lehet: Annak felejtés ad csak enyhülést, Nem a te képed, jó emlékezet!

Boldog, ki várja a telet Egy szebb tavasz reményivel!

Mert a boldogságra kevés csak a jelen, A multon épül az s az emlékezeten.

Szép reményünket keserû csalódás, édes álmainkat hideg ébredés (...) szokta követni.

Szeress, lángolj, s áldozd fel magadat: s kigúnyoltatás lesz a jutalom.

Az élet fényes ígéret-levelekkel bocsájt útnak: de nem vált be egyet sem, s mi hamar észrevevén, hogy meg vagy csalva: szomorúan mégy tovább az egyhangú ösvényen; a remény nem világít előtted, az emlékezet bús képekkel kísér; néha megállsz, nem nyíló virágok, hanem gyászos sírok felett, melyeknek szomorú füzei közt, kedveseid nevét súgja füledbe a szellő. Keserûen érzed: hogy veled mint labdával; kénye, kedve szerint, csak a véletlen játszik.

A hüllő elvesztett tagja újra kinő: s te, veszíts el egy alkalmas órát életedből, vagy okozz erkölcsi sérvet, bénulást magadnak: a kár örök leend.

A tökély pályája végetlen, a cél magas, a nagyság s erény ösvénye darabos; de nem hiányzanak az alkalmas eszközök, s haladhatunk, emelkedhetünk mindennap.

Mily csudálatos és titokszerû az anyai szív világa! Ama hatalom, mely elfoglalta s benne ellenállhatatlan erővel uralkodik: a szeretet. Szeretni előrenézés, érdek és számítás nélkül; szeretni magáért a szeretetért!

Áldalak e nyugalom és áhitat szent napjáért, melyet megérnem engedtél, hogy ezen, nemcsak testi erőm megújulását vegyem, hanem lelkem javát is keresvén, feltaláljam; és életemnek minden percében is, de különösen ma, áldassék jóságod és szenteltessék meg a te neved általam.

Gondviselő Istenem és Atyám! A nap legünnepélyesebb órájában, midőn világosság támad a földnek színén, hogy feltüntesse hatalmas kezed bámulatos alkotásait, midőn millió teremtés életre ébred a mély álomból: íme én te leányod szívemnek szabad és földi homálytól tiszta érzésével (...) óhajtom kirebegni hálámat azon kegyelmes oltalomért, melynek védő szárnyaival a múlt éjen takargattál, és kérem e mai nap folyására is atyai gondjaidat.

Az erő és gyöngédség szövetsége szüli a családéletben a legszebb összhangzatot.

Maradj velem, oh én Istenem, mert immár beesteledik és a nap elhanyatlott! Mily félelmes volna az éj, hideg némaságával és titkos setétségével, - mily aggodalmasan hajtanám le fejemet ez estén is az álomra, melyben nem eszmélvén magamról, ollyá leszek, mint a holt: ha nem tudnám, hogy a mélységes homály nem fed el engem szemeid elől, hanem az éjszaka is mint a nap fénylik és a sötétség teelőtted olyan, mint a világosság, ha nem hinném: hogy az Úr nekem őrizőm, ki nem szunnyad és nem aluszik!

Tûzhelyünk boldogsága az csak, mit igazán boldogságnak lehet nevezni.

Légy áldott, oh Isten, azon szent örömért: mely keblünkben a szeretet édes hevületeiből, és tiszteinek hív teljesítéséből származik, s megnemesíti célunkat, pályánkat, életünket. Légy áldott az igaz hazaszeretetben érezhető boldogságért! Én erőtlen nő, nem mutathatom meg vonzalmamat édes hazám iránt úgy, mint az erősek; de ha karom gyenge is: szívemben erős és lángoló az érzés, mellyel áldozni kívánok Felséged előtt szeretett hazámért. Ne engedj Uram, ennek határára és mezeire csapást, ínséget és pusztulást szállani, hanem áraszd inkább ki áldásaidat halmaira s völgyeire, hogy találhassa meg a munkás fáradságának díját, s ne hulljon hasztalan orcájának verejtéke!

Előttem nagy, hosszú út áll És menni kell... csak az bizonytalan: Mikor szólítnak ama kapunál Hová az élet minden úta visz, S a bujdosó megérkezik hamar.

Életkedvem elveszett, nem érdekel semmi a világon, a napok terhe is csaknem elviselhetetlen. Érzem, hogy meg vagyok ölve, legázolva a sorstól. Azt mondják, az idő hatalmas orvos, elhiszem! de kúrája felette lassú s ha így viszi, mint csaknem két év alatt vitte: én háromszáz éves koromban gyógyulnék meg. Nincs más reményem, nincs más örömem, mint a hasonló sorsra jutás, az életnek majd csak vége lesz.

Szép vagy, - kebled feddhetlen és nemes, - S boldogtalan! oh ezt ki fejti meg? A gyémánt is tündöklő fényt lövel: Mégis ő maga, mint a jég, hideg.