Vavyan Fable

Soha ne bízd az életedet lerágott körmû biztonsági emberre.

A mesélők is folyton az igazságot mondják, csak épp ők másként realisták; hát ez a csodatételük titka.

Amit magadba fojtasz, az belül alattomban tovább rág. És ha megszabadulsz egy-két nyavalyás görcstől, több hely jut az örömöknek.

Olvadékony érzelem az, amit ingyen ád az élet.

Az öblös fotelban elterpeszkedve beitta a tél varázsos szépségû, nyugalmas hangulatát, pislákoló gyertya és illó fenyőgyanta illatát szívta a tüdejébe, és azt gondolta: boldog. És mindössze ennyi az egész; amíg megszállottan, kétségbeesetten ûzte a jó érzést, az félénken elbújt előle, ám most, midőn leült csendesen, előmerészkedett és rátalált.

Anyámék minden évben vettek egy lemészárolt fenyőfát, teleaggatták villódzó villanyégőkkel, és a szegény fa ott oszladozott hetekig; egész fenyőerdők agóniája az ember szeretetünnepe. Nem vagyunk mi barbárok? Áldozatot mutatunk be olyan hagyományok oltárán, amelyekről már csak homályos sejtésünk van. Libát, pulykát, malacot, bárányt, fenyőt áldozunk.

Elég a boldogsághoz, ha szereted az életet, még viszonzatlanul is elég, hiszen ez a szeretet megláttatja veled az egyszerû szépségeket, és forrásvízüde harmóniával tölt el.

Megvesztegettem magamat, és szabadon eresztettem az érzelmeimet. Elárulhatom: nagyon jó. Persze, nem hiheted el, nem erről szól a világunk.

E szókat, mint ösztön és érzelem, alantasságokként emlegetik, holott csak szándék vagy tett lehet alantas és szégyenletes.

Vannak a földlakók, akik úgy élnek, akár a versenycsigák, leloholják élethosszukat, és soha el nem szabadulhatnak a sorspályáról, amelyhez nyálkájuk nyálasztja őket. És vannak a világlakók, akik otthonosak itt is, ott is, mert egy plusz gén folytán velük született a harmónia, és mert a képzeletükre hagyják magukat.

Szeretni valakit nem egyéb, mint nap mint nap átélni az elvesztése miatti rettegés gyötrelmét; hogy a szeretés szép érzésére mindenkor rátelepül a szörnyeteg fájdalom.

A gyûlölet olyan, mint a rosszindulatú daganat, fékevesztetten terjed, mígnem mindent elgennyesít.

Egy férfi találkozik egy nővel, forgószél viszi őket az ágyba, másnap reggel nem húznak el ketten tízfelé, hanem azontúl közös pohárban tartják a fogkefét. Idővel tán majd a fogsorukat is.

Az eszedért is rajongok. Azt hiszem, mindenednek rajongója vagyok. Tán még a hibáidat is kedvelem.

Nem mintha reszketnék a nősüléstől. Ha létezik bige, akit az atya, a fiú, és a szentlélek nevében is nekem teremtettek, zokszó nélkül elveszem.

Ne sírj befelé, mert azok a könnyeid méreggé válnak! Ne sajnálgasd, ne gyûlöld magad! Ne pocsékold nagy erődet, azt másra kéne fordítanod!

Megtaláltam a száját, és amikor megcsókoltam, hallottam artériáim vad dobolását a fejemben. Akárha szédület mélységébe merültem volna hirtelen, benne és önmagamban: kettőnk tengerében.

És akkor most megcsókolsz, vagy inkább én tegyem meg e kalandor lépést? Egyelőre semmi többre nem gondoltam. Na jó, ez átlátszó, mint minden, ami nem igaz. Helyesbítek: egyelőre beérem egy csókkal.

Figyelni kezdtem magamra. Mindazt, amit addig beittam, a saját hasznomra tudtam fordítani. Ez az, amit úgy neveznek: dolgozom az énképemen. Amit némelyek olykor mégis pozdorjává zúznak.

Ha az emberek tisztában lennének saját szervezetük mûködésével, és aszerint élnének, az orvosok álló nap golfozhatnának, már amikor épp nem a munkaközvetítőnél állnak sorban.