Vavyan Fable

Szeretnék regényhős lenni: az író derekasan elrendezné tornyosuló gondjaimat, s végül elvonulhatnék a jól megérdemelt nyugalomba.

A mohó férfifantázia (ha van, s ha már nagyon hiányol valami szívmelengetőt) arra is képes, hogy lelket leheljen egy búgócsigába. Lelket kölcsönöz neki és beleszeret. Annak rendje és módja szerint.

Akit ezernyi tégely, illatszer, ruhanemû, fotó jelez az otthon falai között, az nem mehetett el, hihetetlen, hogy meghalt.

A dzsungel törvényeire ráhúztuk a csipketerítőt, de a kézimunkázó ollóval ölni is lehet. A barbárság álarcot öltött, viselkedik, affektál, bálba jár, zsakettbe bújik. A civilizáció különös szövegkörnyezetben hallat magáról, hiszen az ő előretörésének eredménye a kivesző állat- és növényvilág. Igen, a tudatlan, gyilkos hordának, amely lassan eltörli az életet a földről, ez a neve: civilizáció.

Felnőttel is megesik néhanap; olykor-olykor a nagy cinikusok is azon kapják magukat, hogy olyan magától értetődő bizalommal fogadnak be valakit, mint kölyökkoruk óta sem. Valami furcsa, jóságos kábulat ez: a szem tágra nyílik, hogy többet elnyelhessen, a szív és a lélek összekoccanás nélkül, egyként éli át a szeretet áramlását, e keringés nagyszerû melegségét.

A nagy pitiktől ne zavartasd magad. Ha belemész, beleragadsz. Rád zárják a korlátoltság humortalan, fantáziátlan, fölösleges szorongások gyötrelmeivel teli kalodáját. Emelkedj föléjük, tudd, mi a fontos. A fontos nem te magad vagy, hanem a szöveged, amelyen át a maga tágasságával, csodálatosságával érzékeled a világ szépségeit. Engedd meg magadnak, minél gyakrabban, annál üdítőbb, hogy átfolyasd magadon azt, ami igazán megnyugtató.

Harmóniában élek önmagammal. Néha szerelmesen elcívódom velem. A kudarcaimért leginkább magamat hibáztatom.

Végső soron nem is olyan borzasztó megöregedni. A fene se érti, miért nem lehet mégis túlélni.

Elolvastam pár könyvet, láttam néhány filmet, képet, szobrot. De egyik sem tudta megmondani nekem, mitől tökéletes a tenger. Vagy azt, hogy honnan fakadnak indulataink; egyáltalán minek jövünk a világra, s ha már itt vagyunk és úgy-ahogy agyoncsapjuk az időt, mivégre kell elmenni végül? Ott vannak a nagy írók. Álomgyönyörûen írnak, borzongsz a szépségtől, de elfogy az utolsó betû is, leteszed a könyvet, és még mélyebb benned a hiány, ha több is a tiszta élmény.

Már fel sem kell néznem, úgy teszem a dolgomat; minden mozdulat magától jön, s közben olyan érzésem van, mintha egyidejûleg egy másik dimenzióban járnék, emlékképek között. Ez az öregség.

Az élet szép, úgy hírlik. Amint az ember fegyverszünetet köt önmagával. Amit aztán a felek, hol az egyik, hol a másik, rendre megsértenek.

A lélek a legjobb kozmetikus. S ha a lélek keserû, a legdurvább arcfirkásszá válhat.

Minden kapcsolatban normális jelenség s nem vésztünet, hogy időnként jobb egyedül; hogy az érzelmek is vágynak pihenésre; fáradtságuk múlékony.

Távollétében már-már fellélegzett, holott tudhatta volna: nélküle színét veszti a világ. A fájdalom porrá éget mindent. Sutává lesznek a mozdulatok, és végül eltompul a szív. Nincs tovább.

"Örökké", ez alighanem azt jelenti a szerelmesek nyelvén, hogy bármikor érjen is véget, téged sosem felejtlek el.

A szerelem kimeríthetetlen forrás. Határos a csodával, ha nem a csoda maga. Változatossága és színei vetekszenek a csillagok számával. Hasonlít a tengerhez; szépséget és fájdalmat bőven mér.

Aki azt állítja, hogy reggelente tök laza, szemernyit sem ideges, és egyáltalán nem tanúsít kötözködő magaviseletet szeretteivel szemben, az szemenszedett hazug.

Az emberek korról korra fejlődve nem tanulnak az ősök hibáiból, hanem újra meg újra elkövetik azokat, ráadásul halmozottan. A hibákat és hülyeségeket majmoljuk elődeinktől, nem pedig az értelmes, bölcs, hasznos dolgokat.

Nem hierarchiát tisztelek, hanem személyeket. Azokat, akik ezt érdemeikkel kivívják.

Akkor kedves az élet, ha az összes baj és fene ellenére is szerelmesen érzed, hogy viszont-szeret.