A vérem forrt, s a szívem sajgott - olyan édes és nevetséges búval: mindig vártam valamit, s féltem valamitől, mindenen csodálkoztam, s mindenre készen álltam, képzeletem játéka eleven volt, mindig ugyanazon képek körül csapongott, mint a partifecskék hajnalban a templomtorony körül; tûnődő lettem, szomorkodtam, sőt sírtam is; de a könnyeken és a szomorúságon át, melyet hol egy dallamos verssor, hol egy szépséges este lopott a szívembe, a fiatal pezsgő élet örömérzése úgy ütközött ki, mint a tavaszi fû.

Kapcsolódó idézetek

1. Ezelőtt bús szívem hervadni indúla, Titkos óhajtással gyakorta jajdúla; De mihelyt láttalak, csuda, mint újúla, Minden akkori búm örömre fordúla. Gyöngyösi István
2. Mindent éreztem és átéreztem, amit valaha is életül képzeltem, és ugyanennek az ellenkezőjét is; egyetlen ölelésünkben szerettem és gyûlöltem, szelíden és vadul; lelkem megáradt, testem elernyedt, gyönyörû őrület ringatott, röpített, s lágyan ejtett el, akár egy pihét. Vavyan Fable
3. Lázzal verő szivemnek vére forr, Mint boszorkány üstjében a bûvös víz. Gyúlt képzeletem mint meteor Fut át a világon és magával visz. Petőfi Sándor
4. Felismertem akkor, hogy az elbizakodottság és a kielégített hiúság soha nem ad nekem békességet. A diadalmaskodó, vidám felszín alatt boldogtalan voltam. A szívem olyan nehéz volt, mint a kő, bár ajkam vidám bohóságokat fecsegett.
5. Zápor zizzenő szárnya, madár-nyüzsgés zúgása éled csontomban, elröppentél belőlem, behegedek, élek, remélek; visszahúzódom bőröm mögé, úgy figyelek új szerelemre, csapdákra, kínra, kudarcra, veremre ügyet se vetve; madár röpte szól, jajgat: zengő égbolt húrja feszül fejemnél s szívem a fájdalmat újra tanulja. Csukás István
6. A szívem vadul kalimpált, a vérem forrón lüktetve, sebesen áramlott az ereimben. A tüdőm csordulásig telt a bőréből áradó édes illattal. Mintha az az üresség sose lett volna. Hibátlan egész voltam - nem gyógyult, hanem inkább "soha-meg-nem-sebzett". Stephenie Meyer
7. A szerelemre mindig úgy gondolt, mint valami révületre, amely magával ragadja az embert, úgyhogy az egész világot tavaszi színben látja: rajongó, önkívületig fokozódó mámoros boldogságot várt tőle. De ez nem boldogság, hanem a lélek éhsége, kínzó vágyódás, keserû rettegés, csupa ismeretlen érzés. (...) Azon töprengett, vajon hogyan fogja lelkének ezt az örökös sajgását elviselni? William Somerset Maugham
8. Kért, hogy könnyen szeressem, mint rügy nő ág hegyén, de ifjan és bolondul ezt nem hihettem én. (...) És kért, hogy könnyen éljek, miként a fû, ha ragyog: de bolond ifjú voltam s most csupa könny vagyok. William Butler Yeats
9. A szomorúság vastag kérge vesz körül, szenvedek, és nem tudom elegánsan titkolni a szenvedésemet, inkább túljátszom, nem ripacskodásból, hanem velem született, eredendő hûségből. Borzasztóan félek, hogy begyógyul a sebem, hogy kialszik bennem az érzés, amely kínoz és éltet, ragaszkodom hozzá és nem engedem behegedni a sebet, vájkálok benne, hogy friss maradjon. Hevesi András
10. A legkeményebb szívet szerettem volna magaménak tudni, de már ez a szomorkás öröm is ráébresztett, milyen esendő, milyen sebezhető az emberi a szív. David Levithan