Az agyunk kíméletlenül törli azokat az emlékeket, amelyeket nem tart fontosnak, és a "fontos" emlékek is igen szubjektív válogatás során kapják meg ezt a jelzőt. Ha visszatekerhetné az idő kerekét, azt látná, hogy a valóságban teljesen másképp történtek a dolgok, mint ahogy azt a fejében megőrizte.

Kapcsolódó idézetek

1. Ahhoz elég erős az emlékezetünk, hogy a megpróbáltatások idején felidézzük életünk kellemes perceit és boldog óráit (ezáltal még nehezebbé téve a dolgunkat, mert van múltbéli viszonyítási alapunk a jelenhez), ahhoz viszont túlságosan gyenge, hogy világosan és részletesen emlékezzünk azokra az eseményekre, kijelentésekre és részletekre, amelyek fontosak a számunkra. Ha pedig mindenképpen emlékezni akarunk, ha agyunkba akarjuk vésni a jelen történéseit, hogy később előszedhessük őket agyunk valamelyik zugából, valami másról kell lemondanunk.
2. Az agyunk megváltoztathatja az emlékeinket, ekképpen dolgozza fel a traumát, így végül arról, amit megtörténtnek hiszünk, kiderül, hogy egész más, mint ami ténylegesen történt. És máshogy emlékszünk emberekre, mint amilyenek a valóságban, vagy hogy kik ők egyáltalán.
3. Az emlékek itt készülnek a jelenben. Az agy önkényesen rakja össze a múlt szilánkjait. A jelenünkhöz igazítja, így csapja be magát. Ezért emlékszünk másképpen ugyanarra a történésre. Igazából nem is emlékszünk, csak fantáziál mindenki, újra alkudja a múltját, újra meg újra.
4. A múlt eseményei az emlékeinkben továbbélnek. Némelyikük olyan fájdalmas, hogy nem akarjuk újra átélni őket. Az emlékeinkre viszont ajándékként is tekinthetünk. Olyasmi, melyet felbonthatunk újra és újra, hogy felidézzük a boldog pillanatainkat. És olykor, az adott pillanatban emlékké alakulhat egy esemény, mert olyan igaz, oly tiszta és jelentős, hogy örökké az emlékezetedbe szeretnéd zárni.
5. Vajon miért látjuk öregkorban a mögöttünk levő életet oly rövidnek? Mert oly rövidnek tartjuk, mint az emlékezetet. Ebből pedig kihullott minden jelentéktelen és sok kellemetlen részlet, és így kevés maradt benne. Miként értelmünk egyáltalán, úgy emlékező erőnk is felette tökéletlen: a megtanultat gyakorolni, a múlton kérődzni kell, hogy a feledés mélységébe ne süllyedjen. De a jelentéktelen és kellemetlen dolgokon nem szoktunk kérődzni. A jelentéktelen dolgok száma pedig mindig szaporodik, mert sok olyan körülmény, mely eleinte jelentősnek tetszett, utóbb lassanként a számtalan ismétlődés folytán elveszíti jelentőségét. Ezért emlékezünk jobban korábbi életéveinkre, mint a későbbiekre. Minél tovább élünk, annál kevesebb esemény lesz oly fontos és jelentős előttünk, hogy utóbb kérőddzünk rajta. Pedig csak úgy őrizheti meg az emlékezetünk, különben elfeledjük. Így szalad hát időnk, mindinkább kevesebb nyomot hagyva maga után. Arthur Schopenhauer
6. Az ember azt gondolja, az idő az élet legfőbb sorvezetője, ám amikor számba veszi élete dolgait, rájön, hogy ez nem így van. Egyszerre megváltozik a fontossági sorrend, egyfajta érzelmi időrendben találja magát, ahol lényeges és lényegtelen a maga súlya szerinti helyre kerül.
7. Az ember csak akkor jön rá, hogy egész élete emlékekből áll, amikor elkezdi elveszteni az emlékeit, akárha pillanatokra is. Emlékek nélkül nem élet az élet. (...) Az emlékezetünk fûzi össze a bennünk meglevő dolgokat, emlékezetünk határozza meg az értelmünket, a cselekedeteinket, az érzelmeinket. Emlékezet nélkül nem létezünk. Luis Bunuel
8. Különös dolog a múlt. Egyfolytában az emberrel van, talán nem is telik el óra, hogy eszébe ne jutna valami, ami tíz-húsz éve történt, többnyire még sincs semmi valóságérzete, pusztán megtanult tények halmaza, mint egy csomó adat a történelemkönyvekben. Aztán az ember véletlenül meglát, meghall vagy megszagol valamit, főleg megszagol, amitől elindul visszafelé, és már nem a múlt idéződik fel benne, hanem ő maga van a múltban. George Orwell
9. Ha az embert valami óriási sokk éri, igyekszik elfelejteni azt, és a kínzó eseményeket akár meg nem történtté is teszi a tudatában. Ilyenkor az agy nem válogat a kedves és a felkavaró emlékek között, bármennyire is szeretné ezt a szív, így a dolgok, a jók is és a rosszak is, szép lassan elsüllyednek az elmúló idők horizontján. De abból is tudhatjuk a megrázkódtatás mértékét, hogy az illető tud-e róla beszélni egyáltalán. Mert minél súlyosabb a történet, annál súlyosabbá válik a csend, míg végül a homályból nemhogy a részletek, de már a főbb vonalak sem látszanak ki. Ilyen a lélek. Védekezik. Így vagyunk megteremtve.
10. Emlék. Van, amit szándékosan tárolunk, mint például a vonásokat, a szeretett lény mosolyát, mélyreható pillantását, és ezeket a tudatosan tárolt dolgokat bármikor előhívhatjuk, ha szükségünk van rájuk. (...) Viszont a tudatalattink is emlékszik, talán még intenzívebben. Ezeket az emlékeket nem tudjuk az akaratunkkal előcsalogatni, váratlanul csapnak le ránk. Elég egy illat, egy szín, egyetlen szó, és a tudatalattink máris a felszínre hív elfeledettnek vélt jeleneteket, párbeszédeket, vagy akár egy ölelést. Ezek megrendítőbbek, mint bármely tudatosan tárolt pillanat.