Az Egyház mindnyájunknak anyja, vezet bennünket, kóborló zarándokokat, az éjszaka sötétjében. De talán rajta kívül is vannak még anyák. És talán akad egy-egy magányos zarándok, aki egyedül is hazatalál.

Kapcsolódó idézetek

1. Utazók vagyunk, a végzet által kijelölt utat róva, mely ahhoz vezet minket, kinek részére a bennünk élő csoda hivatott. De vigyázz, miközben kutatjuk a fényt, leszállhat a sötétség.
2. Akiknek Isten az Atyjuk, azoknak az Egyház az anyjuk. Kálvin János
3. Hagyd, hogy néha elragadjon az éjszaka, nézd a csillagokat és engedd, hogy megrészegítsen a végtelenség érzése. Az éjszaka, a maga minden sötétségével, egyben út is a megvilágosodás felé. Az éjszaka, melynek misztériumai közelebb visznek minket Istenhez, olyan, akár a sötét kút, melynek a legmélyén szomjoltó víz van: fekete árnyaiban valahol ott rejlik a láng, amely fellobbanthatja a lelkünket. Paulo Coelho
4. Anyánkhoz is akkor futunk, ha valami baj ért az életben. (...) Ha csalódunk magunkban vagy az emberekben, azaz az életben, hirtelen úgy érezzük, hogy eddig valójában nem is szerettünk senki mást rajta kívül és sürgősen elzarándokolunk hozzá, hogy mulasztásunkat pótoljuk és biztosítsuk szeretetünkről, mellesleg pedig egy kissé táplálkozzunk az övéből. Déry Tibor
5. Mindannyian zarándokok vagyunk az élet zarándokútján. Születéskor elhagyjuk az igazi otthonunkat, és utazunk az időn át, míg el nem érjük a halált, mint spirituális célt, útközben pedig "másnak" érezzük magunkat mindahhoz képest, amit magunk körül tapasztalunk.
6. Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztgetjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez. - Merre? S véljük, hogy semerre. Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél. - Istenem!... De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk. - Hova jutok?! S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet. Gárdonyi Géza
7. Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyû tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörûségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből. Esterházy Péter
8. A sötétség és a fény összetevői ugyanolyan arányban találhatók meg mindannyiunkban, de rajtunk, az egyéneken (vagy a családokon, társadalmakon) múlik, hogy milyen irányba indulunk el. Elizabeth M. Gilbert
9. Némelykor bizonytalanság tölti be lelkünket, és éjjeli sétákra, bolyongásra csábít a csillagok fényében. A fiatalság folyton valami csodára vár. Ezért bolyong éjszaka szívesen, cél nélkül. Victor Hugo
10. Nem csak azok érzik magányosnak önmagukat, akik egyedül élnek, sokszor azok sem tapasztalják a család óvó-védő hatását, akik esténként nem az üres lakásba érkeznek haza. Õk azok, akiket hiába vesz körül família, a hozzátartozókhoz vezető úton valahol, valamikor csúnyán és nagyon eltévedtek. Szigeti Ildikó