Az élet rendje. Születünk, meghalunk. De vajon tényleg az az igazi halál, amikor megáll a szívünk? Amikor nem pumpál több vért az ereinkbe? Vagy vannak, akik addigra már régen meghaltak?! Mert olyan üresek, kiégettek, kiábrándultak belülről, hogy egyszerûen nincs már bennük semmi emberi?

Kapcsolódó idézetek

1. A halál olyan tény, amellyel mindnyájunknak szembe kell néznünk. Jöhet egy hosszú élet végén; de hirtelen elragadhat fiatal és erős embereket is. A halál elkerülhetelen. Mihelyt megszülettünk, elkezdünk feléje haladni. Nem annyira az a fontos, hogy mikor halunk meg, hanem az, hogy hogyan.
2. Azt mondjuk, az ember akkor hal meg, amikor a szíve leáll, nem előbb. Kicsit önkényesen hangzik. (...) Talán valójában akkor hal meg valaki, amikor az agya áll le, amikor már nem képes új gondolatokat befogadni. George Orwell
3. Tudjuk, mindenki meghal majd egyszer, talán mi is, de valójában képtelenek vagyunk elhinni, hogy ez velünk is megtörténik. Ha jönnek a jelek, kétségbeesünk, személyiségünk összeomlik a rémülettől, pedig lehet, hogy van még valamennyi idő; néhány nap, hónap, néhány év. Aki igazán felfogta a világ természetét, az méltósággal hal meg. Elfogadja az elkerülhetetlent, pedig lehet, hogy jó néhány évvel előbb érkezik, mint az természetes volna. Csányi Vilmos
4. Születni, halni: ez az élet rendje, Ki születik, meg is hal egykoron. De hogyha ifjan száll a sirverembe: Ez fáj nekünk, ez bánatos nagyon! Krüzselyi Erzsike
5. Ha meghalok, halott leszek, és halott voltam, mielőtt megszülettem. Az élet az, mikor a halál szünetet tart. Az ember nem lehet egész idő alatt halott. Hallgrímur Helgason
6. Nem az évek, nem a körülmények változtatják meg az embert, hanem ő maga változik meg. A szív, mely egykor boldogság után vágyott, szerelemmel volt eltelve, kihûl, lecsendesül, felejt, megadja magát. És ez ránézve a halál! Már nem tenné boldoggá az, ami után egykor sóvárgott. Beniczkyné Bajza Lenke
7. Hogyha a lélek halhatatlan természete fönnáll, S így születésünk percében jut csak be a testbe, Mért nem bírunk emlékezni előbbi korára, S mért nem látjuk semmi nyomát sem múlt idejének? S hogyha a lélek lényege annyira átalakult, hogy Minden múlt esemény emléke kihullt tudatából, Hát a haláltól akkor sem járt messze szerintem, Mert el kell ismernünk azt, hogy előbbeni lénye Elpusztult, és most mint új lény jött a világra. Titus Lucretius Carus
8. Semmi se természetesebb, mint a halál, és mégis, a halál, ha szemtől szembe állunk vele, mintha valami kábultságot keltő ütést mérne ránk. Hiába látjuk előre, abban a nagy pillanatban, amikor csakugyan megjelenik előttünk, fagyos lehelete átjárja, feldúlja, összeborzongatja, megreszketteti minden idegünket, eltompítja érzékeinket, lesújtja egész gondolkozásunkat. Megjelenésében van valami, ami szívünknek örökre megérthetetlen; valami borzalmasan leverő, süketítő, butító. Ambrus Zoltán
9. A halált az emberek, akik még nem ismerik, összetévesztik a meghalással, s ezért félnek tőle; mintha valaki a szülést, ami vér és sikoly, összetévesztené az élettel! A halál egészen más. Úgy meg tud tölteni egy embert, mint a kegyelem, vagy mint a mustárgáz a tüdőt: minden pórusunk megtelik vele. A halál teljes. Az emberi életben nagyon kevés dolog van, ami olyan teljes lenne, mint a halál. Márai Sándor
10. Az emberi élet - úgy érzem - csak kívülről nézve hat egyenes vonalnak, mely a bölcsőtől a sírig vezet s ott megszakad. Pontosabban: a fizikai halál nem azonos a valódi halállal. Úgy érzem, mindannyiszor meghalunk, amikor valóban élünk: amikor "belehalunk" egy fölismerés, egy igazság, egy öröm vagy akár egy nagy bánat átélésébe. Amikor megfeledkezünk önmagunkról, s mégis végtelenszer megsokszorozva visszakapjuk önmagunkat. Pilinszky János