Ugrás a tartalomra
Az ember lassan elsorvad. Kezdetben törődik az emberekkel, és átadja magát nekik. Aztán az egyformaság, az állandó ostrom, nap mint nap, évről évre, érzelmi eltompulást okoz, és az ember érzéketlené válik. Eltékozolta minden együttérzését, semmi nem maradt belőle sem önmagának, sem a családjának. De az ember ezt eltitkolja. Mivel tudja, hogy együttérzést várnak tőle, együttérzést színlel. De kezdi megvetni magát a képmutatásért. Aztán megideologizálja a dolgot és azt mondja, azért csinálja, mert az embereknek szükségük van rá. De ez is hazugság. Az emberek megérzik a hidegségét. Megérzik a visszahúzódását. (...) És a bûntudattól, amiért él, elfonnyad a lélek.
Kapcsolódó idézetek
-
Apró szavak, melyek összetörik, megcsonkítják a gondolatot, nem fejeznek ki semmit. (...) Nem, az ember nem tud elmondani semmit senkinek. A pillanat kényszere mindig elvéti célját. A szavak mellétalálnak, s távolról sem közelítik meg tárgyukat. Aztán feladja az ember, a gondolat elenyészik, s óvatosak leszünk, mint a legtöbb középkorú, sunyi, ráncos szemükkel, örökké aggodalmas tekintetükkel. Mert hogy tudnák szavakkal kifejezni az ilyen testi érzéseket? Meg ott azt az ürességet? (...) Az ember a testével érez, nem a lelkével.
Virginia Woolf
-
Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltûnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.
Márai Sándor
-
A legtöbb embernek mintha személyes érdeke fûződne érzékelt világa negatívumaihoz, amelyeket nem hajlandó elhagyni egy magasabb szintû tudatosságért. Az embereket szemlátomást annyira kielégíti szûnni nem akaró haragjuk, megbántottságuk, bûntudatuk és önsajnálatuk, hogy hatásosan ellenállnak az elmozdulásnak az olyan szintek felé, mint a megértés, a megbocsátás vagy az együttérzés.
-
Ha elveszítünk egy szeretett lényt, lelkünk egy része is meghal vele. Ilyenkor keserû magány kerít minket a hatalmába, mintha elhagyatott házba kerülnénk, és hiányérzetünk támad. Titokként őrizzük magunkban eltávozott szerettünk hiányát. Ez olyan seb, amely nem enyhül az idő múlásával, mindig újra meg újra felszakad. Olyan seb, amely még akkor is vérzik, miután begyógyul. Az ember azt hiszi, hogy többé nem tud majd nevetni, hogy soha nem lesz könnyû a szíve. Az élet folyása megváltozik. Olyan, mintha a sötétben tapogatózva araszolnánk előre, és közben nem látnánk, mi van előttünk, és nem tudnánk, merre haladunk.
Elif Safak
-
Megteheted, hogy elzárod a lelked az érzések és a szeretet elől, mondván, hogy nem akarsz sebezhetővé válni. Azonban ha nem érzel semmit, üressé válsz, majd az elfojtott érzésekből a magad ellen elkövetett bûntett hatására hamar bûntudatod lesz. Ez kihat az általános közérzetedre, ami boldogtalanságot, testi tüneteket produkál, és a kör bezárult.
-
Bezárkózni, elcsendesedni, elnémulni, magunkba fordulni és abbahagyni a megérteni, tudni és tenni akarást. Az ellenállás teljes hiánya, egy önként választott remeteség, épp egy pillanattal azelőtt, hogy kompromisszumot kellene kötni a valósággal.
Roberto Saviano
-
Az ember vajon azért fél a létfenntartási ösztön megjelenésétől, mert felfedezi benne azokat az alávaló szükségleteket és bûnöket, amelyektől a társadalom minden erejével igyekszik visszatartani minket? Ez az ösztön elûzi az embert a fenyegetés forrásától, nem engedi észrevenni felebarátunk baját, lopni, ölni kényszerít... és az ember fut, nem veszi észre a bajt, lop és öl - mindezt a benne megbújó elvtelen lénynek a kedvéért, mely azt kiabálja neki: "Élj!" Csak miután megmentettük az irhánkat, jön a megbánás - s az embert mardosni kezdi a lelkiismeret.
-
Minél inkább öregszünk, annál szûkebb körbe szorulnak érzelmeink: mindennap vesztünk valamit abból, mi becses volt előttünk, s nem találunk érette kárpótlást, így ízenkint elhalunk, míg utoljára egyebet nem szeretünk önmagunknál, s érzeni s élni megszûntünk - még mielőtt megszûnt volna ittlétünk.
Jean-Jacques Rousseau
-
Ismeritek ezeket az érzéseket? Amelyekben az emberi boldogság egyszerû és kicsinyes ügyei óriási fontosságúvá nőnek? A mindenható akarat összezsugorodik és ernyedtté lesz. A lelkeink, amelyekben nem hiszünk, egyszerre valahonnan bebújnak a testünkbe, és irányozzák cselekedeteinket.
Csáth Géza
-
Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmesen magányos a világban.
Márai Sándor