Minél inkább öregszünk, annál szûkebb körbe szorulnak érzelmeink: mindennap vesztünk valamit abból, mi becses volt előttünk, s nem találunk érette kárpótlást, így ízenkint elhalunk, míg utoljára egyebet nem szeretünk önmagunknál, s érzeni s élni megszûntünk - még mielőtt megszûnt volna ittlétünk.

Kapcsolódó idézetek

1. Az ember azért nem él száz évnél tovább, mert egyszerûen nem alkalmas rá. Lelkileg. Egyszerûen kiüresedünk. Eltûnik az életünk, amely löketet ad. Elunjuk saját elménket vagy az élet ismétlődéseit. Hogy egy idő után nincs olyan mosoly vagy gesztus, amit ne láttunk volna. Nincs olyan változás a világ rendjében, amely ne visszhangja lenne a világrend egy régebbi változásának. Az újság sem újság többé. Már önmagában az "újság" szó komikussá válik. Hiszen minden egy körforgás része a lassan forgó, immár lefelé tartó körvonalon. Türelmed az emberi lények iránt, akik újra és újra ugyanazokat a hibákat vétik, fogyatkozni kezd. Mintha folyton-folyvást ugyanaz az egykor imádott refrénû dal szólna, amelytől most már legszívesebben letépnéd a füledet. Matt Haig
2. Naponként meghalunk, mert naponként elvész életünk bizonyos része s még akkor is, midőn növekszünk, fogy az élet. Magát azt a napot is, melyet töltünk, a halállal osztjuk meg. Lucius Annaeus Seneca
3. Az öregkornak megvannak a saját borzalmai. Nem tudjuk már azt hinni, mint ifjabb korunkban, hogy elpusztíthatatlanok vagyunk és örökké fogunk élni. Túl sok barátunkat és családtagunkat láttuk már távozni. Kezdjük átélni az emberi test elkerülhetetlen törékenységét. (...) Magányos útról van szó, mely sehová sem visz. Robin Dunbar
4. Amikor az ember öregszik, amikor mind közelebb kerül a halálhoz, egyre fogynak a vágyai. Minden nap szép - gyönyörûen lehámlik róla valami. Így aztán egyre kevesebb a keserûsége, bánata. Egyre kevesebb csalódás éri. Nem lesz igénytelenebb, csak az apróságoknak jobban tud örülni. Észrevesz olyan dolgokat, amikre korábban nemigen figyelt, mert a munkája, a családja, az örökös rohanás, a pénzkeresés, egyszóval az élet miatt nem jutott rá ideje és figyelme. S egyszerre csak kinyílik előtte a világ. Tolnay Klári
5. Amíg ifjak vagyunk még, a világ véleménye szerint élünk, és fontosabb számunkra a másokkal, mint saját magunkkal való jó viszony. De mihelyt az öregkort elértük, már jóval kevésbé látjuk érdekesnek az idegent, és semmi sem foglalkoztat annyira, mint épp saját magunk, akit nélkülözni kell már nemsokára.
6. Minden ember ki van szolgáltatva az öregedésnek és a halálnak. Az öregedés és a halál fogalma elviselhetetlen az emberi lény számára; napjaink társadalmában csak nő, növekszik, fölényesen és kivédhetetlenül, míg végül betölti az egész tudatunkat, és minden mást kiszorít onnan. És szép lassan úrrá lesz rajtunk a bizonyosság, hogy a világ korlátai ki vannak jelölve. Maga a vágy is eltûnik, nem marad más, csak a keserûség, a féltékenység és a félelem. De főleg a keserûség; a hatalmas, a felfoghatatlan keserûség. Michel Houellebecq
7. Vajon miért látjuk öregkorban a mögöttünk levő életet oly rövidnek? Mert oly rövidnek tartjuk, mint az emlékezetet. Ebből pedig kihullott minden jelentéktelen és sok kellemetlen részlet, és így kevés maradt benne. Miként értelmünk egyáltalán, úgy emlékező erőnk is felette tökéletlen: a megtanultat gyakorolni, a múlton kérődzni kell, hogy a feledés mélységébe ne süllyedjen. De a jelentéktelen és kellemetlen dolgokon nem szoktunk kérődzni. A jelentéktelen dolgok száma pedig mindig szaporodik, mert sok olyan körülmény, mely eleinte jelentősnek tetszett, utóbb lassanként a számtalan ismétlődés folytán elveszíti jelentőségét. Ezért emlékezünk jobban korábbi életéveinkre, mint a későbbiekre. Minél tovább élünk, annál kevesebb esemény lesz oly fontos és jelentős előttünk, hogy utóbb kérőddzünk rajta. Pedig csak úgy őrizheti meg az emlékezetünk, különben elfeledjük. Így szalad hát időnk, mindinkább kevesebb nyomot hagyva maga után. Arthur Schopenhauer
8. Az élet olyan, mintha egy ház egyre kisebb és kisebb részébe lennénk bezárva: öregedésünk során lassan bezárulnak előttünk az ajtók, amelyek olyan helyiségekbe nyílnak, amelyeket szívesen felfedeznénk még. Venki Ramakrishnan
9. Egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid, vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség. Márai Sándor
10. Különböző intenzitással, de mindenki fél a haláltól, én viszont úgy érzem, hogy az attól való félelem, hogy nem is éltünk, sokkal erősebb bennünk. Az élet vége felé, amikor az ember rájön, hogy lassan már késő lesz, ez az érzés egyre erősödik.