Az embert megigézi az örökkévalóság. Azt kérdezzük hát: visszhangot vernek-e tetteink a századok során? Hallják-e nevünket idegenek, ha már rég nem leszünk? Kérdezik-e majd, kik voltunk? Milyen bátran küzdöttünk, milyen lángolóan szerettünk?

Kapcsolódó idézetek

1. Kívánhatja-e az ember, hogy ne haljon meg soha? Nem lehet, hogy éppen azért érezzük olyan drágának az életet, mert egyszer véget ér? Nem rémítőbb-e a gondolat, hogy örökké fogunk élni, mint az, hogy egyszer meghalunk? És ha az ember nem hal meg sosem, mikor találkozik újra azokkal, akiket szeretett, és akik meghaltak már? Jean-Claude Mourlevat
2. Amit életünkben teszünk, az az örökkévalóságban visszhangzik.
3. Ha egy bûn büntetlenül marad, a világ kizökken. Ha a bosszú elmarad, az egek szégyenkezve néznek le ránk. Nekünk is meg kell halnunk, hogy a bosszú köre bezáruljon. Így adunk hírt a bátorságunkról, hogy a világ megtudja, hogy kik voltunk és mit tettünk. (...) Egyikünk sem tudja, hogy meddig fog élni, mikor jön el az ő ideje. De hamarosan csak ennyi marad rövid életünkből, a büszkeség, mit gyerekeink éreznek, mikor kiejtik nevünket.
4. A halál olyan, mint valami rejtélyes dolog, egy folyamatos kérdés, ami még a legboldogabb napjainkban is foglalkoztatja gondolatainkat. Ha végül úgyis meg kell halnunk, akkor mi értelme van az életnek? Minden embert ez a kérdés foglalkoztat, erre keres választ. (...) És ha meg is találjuk rá a választ, az még nem jelenti, hogy valaminek a birtokában vagyunk, hanem azt, hogy attól kezdve szabadon élhetünk. Susanna Tamaro
5. Nem mindig tudjuk megmondani, mi tart bennünket bezárva, bebörtönözve, szinte eltemetve, de mégis érez az ember bizonyos határokat, bizonyos kapukat. Bizonyos falakat. Mindez képzelet lenne, fantázia? Nem hiszem. Aztán felmerül az emberben a kérdés: Istenem! Sokáig tart ez még, mindig, mindörökkön örökké? Tudod, mi szabadít meg a fogságból? A mélységes, komoly szeretet. Ha vannak barátok, testvérek, szeretők, ez nyitja meg természetfeletti hatalommal, mágikus erővel a börtönt. Vincent Van Gogh
6. Miért lobogjon örökké életünk lángja? Nem érti, ki a földön áll, bilincsbe zárva. A sorsot kísértik - mondja -, de ugyan mivégre? Miért hajtja az embert nyughatatlan vére? Várjuk talán merengve, míg leszáll az alkonyat? Nem nyerünk egyebet, csak elveszett álmokat.
7. Megverjük magunkat a mások iránti vaksággal. Az emberi sors, pontosabban az emberiben megnyilatkozó isteni sorsa: várni, amíg elmúlik a magunk vagy a mások vaksága, amíg a szemek kitárulnak, a szívek befogadnak. Generációk múlnak, évszázadok telnek ebben az örökös várakozásban; és soha nem lesz vége, sosem érkezik el a pillanat, amikor mindenki mindent és mindenkit felismert. Kertész Imre
8. A földi életnek különös sajátsága, hogy az ember néhanapján úgy érzi magát, mintha örökké, örökké, de mindörökké élhetne. Az embert néha olyankor fogja el ez az érzés, ha nagyon korán kél és megy ki a szabadba, még hajnalhasadása előtt, abban a finom szürkületben és megáll egyedül a mezőn s föltekintve az égre, figyeli, hogy a halavány égbolt miként változik meg, miként pirosodik át, míg a kelet bámulatos átalakulásától csodálkozva kiált fel s a szíve dobogása is megáll az előtt a fönséges látvány előtt, amint nagy méltósággal fölbukkan a nap, amint fölbukkan minden istenadott reggelen már annyi ezeresztendő óta. S olyankor is így érezzük magunkat, amikor napnyugtakor megállunk egy csöndes erdőben, amelynek lombjai között átszûrődik a verőfény titokzatos aranycsillogása és lassan, nagyon lassan suttog valamit, amit megérteni nem lehet, bármiként is szeretnők. S néha akkor is örökkévalónak érezzük az életet, ha az éjszaka véghetetlen csöndjében föltekintünk a mélységes kék égbolt sok millió csillagai közé. S halhatatlannak érzi magát az ember akkor is, ha távoli zene hangjaira figyel, vagy ha nagyon mélyen belenéz valakinek a szemébe. Frances Hodgson Burnett
9. Ha tudjuk az illető nevét, egyúttal azzal is tisztában vagyunk, hogy valóságos, hús-vér emberrel állunk szemben, nem pedig valami elvont ellenséggel. A név által az illető egyedülálló, kivételes egyénné válik, akinek múltja van és jövője, ősei és lehetséges utódai, győzelmei és vereségei. Az ember a neve maga, büszke rá, élete során többször elismétli és azonosul vele. Paulo Coelho
10. Manapság az emberek nagyon sokszor nem tudják, hogy mit hordoznak magukban, lelkük mélyén, a szívükben. Sokszor olyan bizonytalanná válik a földi élet értelme. Kételyek árasztják el az embert, és kétségbe is tud esni. Engedjétek tehát - kérlek benneteket, alázattal és bizalommal kérlek -, hagyjátok, hogy Krisztus beszéljen az emberekhez. Egyedül nála vannak az élet, az örök élet igéi. II. János Pál