Ugrás a tartalomra
Az valóban különös, mondhatni botrányos dolog, hogy a költői képzeletnek szabad mindenféle úri lakásokba hívatlanul belépni; (...) s még nem elég, hogy maga odatolakodik, hanem magával viszi egész olvasóközönségét, (...) s anélkül, hogy a háziúrnak, asszonyságnak köszönne valaki, összejárják a pompás termeket - pedig tán kesztyû sincs minden olvasó kezén -, benézegetnek minden ajtón, kihallgatják a legtitkosabb beszélgetéseket, kritizálnak, jegyzeteket tesznek látottakról és hallottakról! Ez ellen valóban valami dekrétumot kellene hozni.
Kapcsolódó idézetek
-
Nem az a fontos (...), hogy jó-e az ízlésem, vagy rossz. Egyvalami számít. Hogy egy olyan országban éljünk, ahol valaki, aki utálja az operettet, ezt kimondhassa nagy nyilvánosság előtt. Ha ezt megteheti, és nem hurcolják meg érte, akkor már egy jobb helyen létezünk. Mert szabadabb a beszéd, az ízlés, a véleménynyilvánítás.
Puzsér Róbert
-
Az irodalom, de egyáltalán a mûvészetek élvezete és gyakorlása mindig is az úgynevezett idézőjeles arisztokrácia kiváltsága volt. Tudom, ezért most sokan felháborodnak, de az a véleményem, hogy egyébként nem is való mindenkinek.
-
Az egy szobában való együttélést az is megnehezíti, hogy képtelenség bármit is elrejteni a másik elől. Persze nem a pár nélküli, koszos zoknikra gondolok, vagy arra a galacsinná összegyûrt, tizennégy papírlapra, rajtuk egy sikertelen vers próbálkozásival. Elrejteni a legbensőbb, magánjellegû dolgokat kell: a könnyeket, melyek az ember szeméből olykor kikívánkoznak, a gondolatokat, melyeket egy csöndes, magányos zugban szeretne végiggondolni, a szavakat, amelyeket hangosan szeretne kimondani, hogy hallja, hogyan hangzanak - de más ne legyen fültanúja.
Lois Lowry
-
A dolgoknak megvan a saját életük, szembeszállnak velem, szembeszállnak azzal, hogy brutálisan rögzítsék őket, mert akkor végük van, meghaltak. Ne akarjunk mindenről beszélni. Mialatt írok, és az írásomon töprengek, megértem a hallgatagok, a nem-írók titkát. Õk beérik az események visszahozhatatlan egyszeriségével, nem olyan hiúk és kishitûek, hogy konzerválni akarnák őket. Hiábavaló fáradság. Az olvasó úgysem fog átérezni valamit, amit ő maga nem ismer, vagy legalábbis nem képzelt már el. Minek kell hát írni? Tán a rokonlelkek számára, akik közel állnak hozzánk? De félő, hogy a dolgokat agyonbeszéljük, és megöljük a titkot.
-
Vastag könyveket olvasok érdektelen témákról.
Áltudományok, amiket szívem szerint félvállról
Se vennék. Ha csak picit lennék merészebb,
Odaköpnék az ajtó elé, és otthagynám az egészet,
Csak a társadalmi normák, íratlan szabályok
Azt suttogják a fülembe: odaköpni nem ajánlott.
Én meg szót fogadok szépen, és csak tényleg nagyon mélyen
Érzem azt, hogy nekem ezen már túl kéne lépnem.
-
Írónak talán csak akkor látszunk igazán, amikor - ó, borzalom - ülünk kinagyított fényképünk alatt tollal a kezünkben, ahogy éppen dedikálunk. Amikor az író hétköznapi helyzetekben is annak akar látszani, az visszataszító. Borzalmasak tudnak lenni az írói portrék, tenyérbe foglalt töprengő arccal, koncentráló tekintettel, könyvtárfallal a háttérben. Miközben ez a hivatás, mint az alkotómûvészetek legtöbbje, inkább rejtőzéssel, de sok lazasággal, bohémséggel jár.
Bodor Ádám
-
Én valahányszor tévedésből benyitottam valahova, ezt betû szerint és képletesen egyaránt mondom, mindig valami váratlan aljasságot fedeztem föl. Ha a társadalmat hirtelen ki lehetne fordítani, mint egy kesztyût, és megnézni a belsejét: valamennyien elájulnánk az undortól és a rémülettől.
Anatole France
-
Két ember közt, de még egyes főben is rendszerint van valamely diszkusszió. S így hogyan képzelhetni egy egész nemzetet, hol csupán egy gondolkozásmód lenne, s tökéletes egyenlőségûek a száz meg száz természetesen előforduló tárgyak körülti képzeletek? S ebbûl tagadhatlanul az foly: hogy mindenütt van megelégedett s még számosb meg nem elégedett; olyan, ki minden rendelést felhőkbe emel, s olyan is, ki mindent ocsmányol s gyaláz.
Széchenyi István
-
Beszédünkben éppen az a jó, hogy pontos képet, látleletet ad a beszélő lelkületéről. Az a sok förtelem, amit egyes magánemberek egymásra vagy épp "közéleti kitûnőségek" a parlament nyilvánossága elé okádnak, véletlenül sem a nyelvet minősíti, hanem a használóit.
-
- Azon tûnődöm, mi lesz a betûkkel, amiket az emberek írás közben kihúznak, kitörölnek, kiradíroznak. Hová lesznek azok a számkivetett, eltaszított, félredobott betûk? Lehetséges, hogy elkeseredett hordákba gyûlnek? Belőlük lesznek a gonosz írások? A rossz könyvek?
- Meglehet. És mi van, ha nem mindegyik számkivetett keseredik meg? Ha a töröltek közül többen úgy értékelik, hogy voltaképpen elnyerték a szabadságukat? Még az sem kizárt, hogy az ő soraikból jönnek a graffitik.
Vavyan Fable