Ugrás a tartalomra
Bármilyen áldozatot meghozunk, hogy elnyûtt arcunknak és testünknek örök frissességet kölcsönözzünk, és eltöröljünk minden, az elkerülhetetlen sorsunkra emlékeztető jelet. (...) Szeretnénk, ha az évek fokozatos múlásával egy fiatalabb és üdébb arc nézne vissza ránk a tükörből. Arról álmodozunk, hogy képesek leszünk lassított felvételben visszafelé lejátszani életünk filmjét. Így aztán nyugtalanító külsejû egyének mászkálnak közöttünk: az öregedés jegyeinek elrejtése érdekében maguknál az eltitkolandó ráncoknál és szépséghibáknál is rémesebb eszközökkel álcázzák azokat.
Kapcsolódó idézetek
-
Kezeim közül szöknek az évek,
arcomra új és új jelet vésnek.
Visszaforgatnék oly sok percet,
újrajátszanám, mint egy filmet.
-
Akkor is álarcot viselünk, ha magunk vagyunk. Azt az arcunkat öltjük fel, amelyiket legszívesebben látnánk a tükörben.
-
Azt mondják, az igazi énünk (...) álomképekben jelenik meg, akkor is, ha minden nap álmodozunk, akkor is, ha kétévente egyszer. Rejtett énünk rejlik ezekben a képekben, nemcsak azok lehetünk, akik szeretnénk, vagy akik sose lehetünk. Azok lehetünk, akik nem merünk lenni.
Leiner Laura
-
Minél jobban megszoktuk a rutinszerû napi cselekvéseket, annál gyorsabbnak érzékeljük az idő múlását, és ahogy öregszünk, ez a megszokás általában egyre fokozódik. (...) Ha hosszabbnak akarjuk érezni az életet, új és változatos eseményekkel kell kitöltenünk az időnket, kerülve az időrabló napi rutincselekvéseket.
Kit Yates
-
Mondják, öregségünkben emlékezetünk is szemünk példáját kezdi követni, amely a közvetlen közelből elébe táruló dolgokat mind homályosabban, elmosódó foltokban látja, a távoli tárgyaknak azonban legapróbb részleteit is híven megmutatja, olyannyira, hogy ha örökösen e távoli tárgyakra szegeznénk tekintetünket, akár azzal is ámíthatnánk magunkat, hogy képességeink az idővel nemhogy hanyatlanának, hanem inkább még erősödnek is. Éppígy emlékezetünk is előrehaladott korunkban tétován, mintha esti szürkületben, tapogat csak a tegnapi nap eseményei, nevek s arcok után, melyek csak az imént akadtak utunkba legelőször, holott gyermekségünk s kora ifjúságunk képei tisztán s árnyéktalan világossággal állanak előttünk.
Rakovszky Zsuzsa
-
Bizonyos dolgok elkerülhetetlenek az életben, az öregedés is. Csûrhetjük-csavarhatjuk, az ember hajlamos erre, de nem tehetjük, hogy a tulajdon szemünknek ne higgyünk.
-
Hát így éljük az életünket. Bármilyen mély és végzetes a veszteség, bármennyire fontos az, amit elraboltak tőlünk - egyenesen kitépték a kezünkből -, még ha emiatt teljesen megváltozunk, és csak a külső takaróréteg marad meg, akkor is így játsszuk tovább csöndben az életünket. Még közelebb kerülünk a számunkra kiszabott idő végéhez, elbúcsúzunk tőle, miközben magunk mögött hagyjuk. Ismételgetjük - sokszor egész ügyesen - a mindennapok véget nem érő cselekedeteit. A mérhetetlen üresség érzését hagyjuk hátra.
Murakami Haruki
-
Hiába akarunk szakítani a múlttal, valami mégis megmarad, belénk kapaszkodik, és csak nagyon nehezen tudjuk lerázni. El kell nyomni azt, ami úgy tör fel emlékeinkből, mint a buborék a mocsár mélyéről; távol kell tartani gondolatainktól a kezet, mely álmunkban megérint, igazabbul, mint az igazi; félni kell az idegentől, akinek mosolyára összeszorul a szívünk; és harcolni a karok emléke ellen, melyek nem nyúlnak többé utánunk. Hazudni önmagunknak, gyávának lenni, mindig a legrosszabbra felkészülni. És tudni, mindig észben tartani, hogy ha csak egy percre megtántorodunk, végünk van, kezdhetjük elölről az egész küzdelmet.
Edmonde Charles-Roux
-
Tévelygünk, szívesen bolyongunk, önfeledten téblábolunk a megtörténtek és az elkövetkezendők világában. A jelenünket gyilkoló események sûrûségében megfeledkezünk az időről úgy általában, a sajátunkról pedig kiváltképpen. Mintha örök életre születtünk volna... Pedig tudva tudjuk, hogy az idő folyása ellen mindössze annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk kitágítani minden pillanatunk.
Tar Károly
-
Megcsókoltam a homlokát, mintha abban reménykednék, hogy lesimíthatom a ráncokat, amelyek egyre jobban eltávolították tőlem, a szûkös otthonunktól, s a közös emlékeinktől; mintha azzal a csókkal becsaphattam és rávehettem volna az időt, hogy tûnjön el, és jöjjön vissza máskor, egy másik életben.
Carlos Ruiz Zafón