Ugrás a tartalomra
Bent égett a tûz, és az este valahogy olyan otthonos volt, és fájt benne a gondolat, hogy mindez nem lesz egyszer... Itt állnak a fák, nézik a házat, és a ház üres lesz. Teteje beomlik, gerendái elkorhadnak, ajtaját kidönti a szél, és a karámból még egy-egy oszlop áll, és aki áthalad erre, meglátja, és azt mondja: itt valamikor élt valaki. És aztán továbbmegy. És látja a tisztást, a fákat, a patakot és az Istenszékét, és minden éppen olyan lesz, mint most... csak nem ül senki a küszöbön, mert valaki, aki itt volt, elment.
Kapcsolódó idézetek
-
Jövés-menés közben
nem lehet nem észlelni,
hogy üresek a falvak,
hogy eltûnt a fél ország.
Csak gondoltam, jelentem,
hátha nem járnak arra,
ahol a madár sem szokott,
aki visszajő tavaszra,
de ezek emberek, kérem,
és elhagyták a fészket,
és jó rég, mert düledeznek
a tetők és kerítések.
Tudom, mi jár a bajok,
a rossz hír hozójának,
de uraim, bocsássák meg,
annyira lesújt a bánat.
Muszáj elmesélnem,
hogy annyian hiányoznak,
hiányzik a hangjuk,
lépteik nem visszhangoznak,
a félig üres utcán
csak nagyszüleik csoszognak,
hát, uraim, nem lesz ez jó,
uraim, baj lesz, félek,
ha az országban nem lesz,
lassan nem marad lélek.
Molnár Krisztina Rita
-
Egy régi, elhagyatott háznál nincs szomorúbb látvány. (...) Mintha mindig csak a múlton merengene, és gyászolná a soha vissza nem térő napokat. (...) Üresen kong, és senki nem jár benne, csak a szél. (...) Talán holdsütötte éjszakákon mind visszajárnak... a múltbeli kisgyermekek, a rózsák és a dalok lelkei... és egy pillanatra az öreg ház is újra fiatalnak és boldognak álmodhatja magát.
Lucy Maud Montgomery
-
Egymást követve
Házak épülnek, hullnak, szétesnek, magasodnak,
Lehordatnak, pusztulnak, helyreállnak, vagy ahol álltak,
Mező van most, vagy gyár, vagy bekötő út.
Új házzá régi kő, új tûzzé régi tuskó,
Hamuvá régi tûz, és lesz a hamu földdé,
Mely máris hús, hüvely és hulladék,
Ember és állat csontja, növényi tors, avar.
Házak élnek és halnak: ideje van az építésnek,
S ideje az életnek, ideje a nemzésnek
S ideje a szélnek, hogy kitörje a meglazult üveget
S megrázza a faburkolatot, ahol motoz a mezei egér,
S megrázza a faliszőnyeget meg a beleszőtt, néma jeligét.
Thomas Stearns Eliot
-
Egyedül! Milyen hideg van, csakugyan! És milyen szomorú minden! Vége! Micsoda iszonyú gondolat! Nem remél, nem vár, nem álmodozik róla többet azzal a forró lánggal a szívében, amitől néha olyan jó élni ezen a vigasztalan földön, ami olyan, mint mikor kigyúl az örömtûz a sötét estében. Elbúcsúzik a magányos, izgatott éjszakáktól, mikor hajnalig járt fel-alá a szobájában, és rágondolt, az ébredéstől, mikor alighogy kinyitotta a szemét, az volt az első gondolata, hogy "nemsokára viszontlátom a mi kis házunkban".
Guy de Maupassant
-
Nézed a szanaszét szóródott köveket: nem tarthattak ki sokáig. Elég volt egy szellő, amely visszaküldte a köveket elemi különbözőségükbe. Hallgatod a leomlás utolsó visszhangjait. Hallod, amit mondanak: valaki távozott belőled, aki soha nem is lépett be oda. Lassan-lassan kihûlt e romok szenvedélye, utolsó képességüket is elveszítik, hogy sajnálatot ébresszenek. Eltávolodsz, mert érzed a veszteségeid elhanyagolható nagyságát felmérő fény kifejezhetetlenségét.
-
Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk, elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára.
Móricz Zsigmond
-
Ahogy így látta szemei előtt a fákat, elgondolkozott. Mire megnőnek, lombot eresztenek: eltelik az idő, munkával, rendre. S az idővel együtt elmúlik a világ is, ez a zaklatott, békétlen, szomorú világ és a fákkal együtt másik világ nő fel. Aki majd abban a világban él s jár ezek alatt a fák alatt, az békés, szabad és boldog ember lesz megint, mint amilyenek a régiek voltak. Akik olyan fáról szedhették a gyümölcsöt s olyan fák árnyékában pihentek, amit apáik ültettek s nagyapáik, küzdelmes időkben mindig. S arra gondolva, hogy majd akik az elültetett fa gyümölcséből esznek s árnyékában járnak, leszüretelik a küzdelmek árát, amit őseik vívtak a világgal. Így van ez, gondolta, egy-egy nemzedék ültet, fát, eszmét, gondolatot, hogy sok nemzedéknek ne legyen gondja ezzel. Hogy aki azután jön, készen kapjon otthont, hazát, árnyékos kertet, termő gyümölcsöst. S úgy vegye ezt, mint természetes dolgot. Az élet ajándékát, mely ingyen való s a szépségéért cserébe mit se kíván. Még annyit se, hogy gondtalan percében aki a kertet nézi s a különböző fákban gyönyörködik, arra gondoljon: milyen is lehetett az élete annak, aki ezt a dombot kopáran lelte s mit érezhetett, mikor beültette fákkal. Fákkal, melyekről tudta, hogy túlélik őt s a rügyekre akasztott gondolatot fölemelik magasra s átmentik késő nemzedékeknek.
Wass Albert
-
Vannak (...) házak, melyekben békesség és öröm tanyázik. Ha megpillant az ember valahol egy ilyen házat, egyszerre úgy érzi, mintha hazaérkezett volna. Otthonszaga van a füstnek, mely belőle fölszáll. Nevet az ablaka, s az ajtaja hívogat. Az ember érzi benne a békét és a meleget, mely mint egy láthatatlan napfény, beragyog mindent maga körül.
Wass Albert
-
Visszanézek, eltelt pár év,
jó és rossz talán.
Mit másként tettünk volna, az már
nincs többé, csupán
elengedni kell, mi elmúlt,
mint lombjait a fák
engedik, mert újra jön még
tavasz a tél után.
-
Istenem, hiszen a halál, az valami nagyon szomorú és nagyon sötét dolog. Időnként meglátogatja a családokat, és emlékeztet mindenkit arra, hogy az élet nem végtelen és ez nagyon, nagyon szomorú. Mert az embernek eszébe jut, hogy rendre mind temetések lesznek, ez is, az is meghal, a világ üresebb lesz, mind üresebb, míg végül az embert is eltemetik.
Wass Albert