Ugrás a tartalomra
Beszéltek emberekről, akik a magányt keresték: vezeklők, olyanok, akiknek kisiklott az élete, szentek vagy próféták. Ezek előszeretettel vonulnak ki a pusztába, ahol is sáskán meg vadmézen élnek. Néhányan barlangokban vagy sziklahasadékokban élnek elhagyatott szigeteken vagy - kissé hatásvadászóan - hosszú póznákra erősített ketrecekbe zárkóznak, és fönt a levegőben lengnek. Azért teszik ezt, hogy közelebb legyenek Istenhez. Sanyargatják magukat a magánnyal vagy vezekelnek általa. Abban a hitben élnek, hogy Istennek tetsző életet élnek. Vagy hónapokig, néha évekig is várnak a nagy magányban valami isteni igére, amelyet aztán sürgősen tovább akarnak adni az embereknek.
Kapcsolódó idézetek
-
Az egyedül élő emberek, mint a hegycsúcsokon élő szerzetesek, a remeték, a tengerészek, a disznópásztorok és a felfedezők, több mint ezer éven át meg voltak győződve arról, hogy az élet titkaira a csendben rejtőzik a válasz. Ez a lényeg. Az ember átszeli a tengereket, és lehet, hogy miután hazatér, saját magában találja meg azt, amit addig keresett.
-
Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerûen utaznak, vagy nagy házat vesznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyûjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat... De mindez nem segít. (...) Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan "intéznek" valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt!
Márai Sándor
-
Igen, tévelygek. Keresem azt, ami új, amit még homály fed, ami fontos lehet, ami még élő, ami több, mint a ma adott és ismert. Igen, tévelygek, kalandozom, vagy akár csellengek. Játszom. Nem hiszem, nem vagyok elég gőgös ahhoz, hogy azt higgyem, megtaláltam az igazságot. És nem szorongok annyira, hogy görcsösen belekapaszkodjam, belecsimpaszkodjam abba a biztosnak remélt fogantyúba, amelyet egyszer már megragadtam.
És valóban: nem akarok a dzsungelből kijutni. Az élet és az ezerféle lehetőség dzsungeléből. A titkokkal, meglepetéssel, felfedezhető igazságokkal teli dzsungelből. Nem akarok túl hamar kijutni arra a bizonyos, nagyon is áttekinthető "homokos, vizes síkságra". Ahol már nincs remény.
Hankiss Elemér
-
Sokan úgy élik le az életüket, hogy várják, hátha történik valami, valami, ami mindent megváltoztat. Keresik a hatalmat, a szerelmet, vagy a választ a legnagyobb kérdéseikre. Szerintem valójában egy új lehetőséget keresnek. Az utat egy olyan élethez, ahol minden addigi hibájuk semmissé válik, és mindent újrakezdhetnek. Ahol még nem történt semmi rossz, és minden lehetőségük előttük áll.
-
Némely ember élete elmúlt napjait újra meg újra át tudja élni, csodálatos elevenséggel képes maga körül mozgatni a távollevő embereket, kedve szerint alakítja át a térfogatot, amelyben éppen jelen van, innen van az, hogy a remetetermészetû és magányszerető embereket arról lehet felismerni, hogy soha nincsenek egyedül. Azok a legmagányosabb emberek, akik képtelenek társaság nélkül élni, mert ha egyedül maradnak, a saját lelkük azonnal cserbenhagyja őket.
Zilahy Lajos
-
Az emberek nap mint nap elviselik az egyedüllétet. Azt hiszik, képtelenek rá, azt hiszik, bele fognak halni, de valahogy az egyik másodperc átsiklik a másikba, összeáll egy órává, egy nappá, egy hétté, és még mindig élnek. Még mindig magányosak, akár a tömeg kellős közepén is. Akár egy társsal, gyermekkel is.
-
Még azok is, kik láncok nélkül élnek, rabjai a félelemnek, hagyományoknak, becsületnek. A szolgák szabadságról álmodoznak, de találkoztam olyan szabad emberekkel, akik még inkább erre vágynak.
-
Egyvalami azért furcsa: ahogyan hosszabbodnak a napok, egyre rövidebbnek tûnik az élet. Ellentmondás ugyan, de így van. És most kérdem én magától: mit csinálnak az emberek, hogy meghosszabbítsák az életet és lerövidítsék a napokat? Beszélnek. Beszélnek, fecsegnek, hablatyolnak és karattyolnak, gyakorlatilag megállás nélkül. És amikor azt hinnéd néha, hogy most végre nyugi van, teszem azt, a templomban, vagy pláne: a temetőben - hát tessék! -, már megint elkezdi jártatni valaki a beszélőkéjét! Alighanem fönn a mennyben vagy lenn a föld alatt is így lesz: valaki mindig pofázik. De mondok én magának még valamit: az egészből, amit az emberek egész nap összedumálnak, a nagyját rögtön a sutba dobhatjuk! Mert habár mindenki szövegel, gőzük sincs semmiről.
Robert Seethaler
-
Aggályos széplelkek, akik a holtakból az élők, elsősorban a saját magatok épülésére akartok hasznot húzni, keressétek - ha úgy tetszik - szertelenségében a szenvedély nyilvánvaló bizonyítékát. Csakhogy a szenvedély éppen olyan sokféle, mint maga az ember: van közöttük emésztő és tûnődő, ábrándos és gondterhes, gyakorlatias, elvont, pepecselő, rohanó, és még sok száz.
Jean-Paul Sartre
-
A megkeseredett ember mindig magányos. Amikor egy hegyben vagy tengerben gyönyörködik, a magánya díszleteiben gyönyörködik. Mindig egyedül áll a díszletei között. Mindegy, hányan és kik veszik körül, ők is csak díszletek maradnak. Aki megkeseredett, annak még a szerelme, férje, anyja, apja vagy a gyermekei is csak díszletek. Árnyak, szörnyetegek, akikkel egyedül küzd. Akik pont azzal a dühvel rontanak rá, amit ő érez. A megkeseredett embernek minden sérelme, dühe, bosszúvágya jogos, és minden fájdalom számonkérése, amit ő okoz, jogtalan. Nem elfordulnak tőle, hanem olyan igazságban él, amelyben helye csak neki van.
Bartis Attila