Sárközi György

A magyar líra csodálatos hegedûje még egyre szól. Minél több nemzedék nyüvi, annál érzékenyebb a fája, annál telibb a zengése, s a hanggal, amelyet az új mûvész csal ki a hegedûből, észrevétlenül zendül együtt a régi mesterek százféle tónusú, százféle érzésû hangja.

Nem merek rádnézni: éjszakázó Fáklyaszemem összekormolna; Nem merlek szeretni: reszkető, rázó Szerelmem láza rád is bajt hozna. (...) Nem merlek szeretni, mert szerelmemmel Halálos mélységbe rántanálak, Nem merek rádnézni, mert bûnös szememmel Azt hinném, a mennyben sincs szebb tenálad.

Hiába akarlak kitépni magamból, Örök rendelés háncsa kötöz; A lelkek kertésze lelkembe oltott, Nemes ágat vadon fa tövihöz.

Csillag fürdik a tóban alant, Boldogtalan, mint én, halálig, Csakhogy ő fönn született a fényben, S a föld hûvös vizébe vágyik.

Tegnap még pendült s feszült a kedvem, Cimbalmos, nótás, kacagó húr: Mára elhallgatott rekedten.

Rongy, rongy, rongy minden lengetett kendő, Minden föltartott zászló esendő, Minden ember szó dúlthangú lárma, Minden perc arca csalfa lárva.

Zûrzavarokban, visszás szelekben, Mit tudod, lobogód merre lebben. Mit bánod, ha az orkán el is ragadja, S tárt, üres marokkal maradsz magadra?

Néha úgy előre nyargal az élet, Hogy tétova talyigán el nem éred, Kergetned kell váltott lovakkal, Haragba jutnod önmagaddal.

Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál, Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzám hajoltál.

Nincs menekvés! Élni s lenni kell, Fájdalmakban is magasodva, És nem cserélni soha senkivel!

Eljön a nap, hogy többet nem leszek, a könyvespolcon kis kötet leszek. Mi életem volt: öröm, szenvedés, sötét sorok örök csendjébe vész.