Csak amikor a génjeink által ránk kényszerített szerepjáték véget ér, csak akkor tudjuk a szüleinket akként nézni, megérteni, elfogadni, becsülni, és talán szeretni, amik, és amik mindig is voltak: emberek.

Kapcsolódó idézetek

1. Egy bizonyos korig szükségünk van a szülőkre, utána meg nekik van szükségük ránk. Marjane Satrapi
2. A világ összes nőjébe kapaszkodunk, amikor az anyukánkhoz bújunk, s ugyanilyen alapon a világ összes nőjével szerelmeskedünk, amikor azzal a kiválasztottal. Becsüljük meg. Sose feledjük, hogy ők szülnek minket, és amilyen a sors, általában ők is temetnek el végül. Igazságos ez? Aligha. Jól tesszük, ha komolyan vesszük őket, s odafigyelünk rájuk, nem úgy, ahogyan szoktunk, hanem úgy, ahogyan ők figyelnek ránk, meg a gyerekeinkre. Vámos Miklós
3. Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor már nem a szüleink gyerekei vagyunk, hanem a gyerekeink szülei. William Landay
4. Ahogy öregszünk, fokozatosan a saját szüleinkké válunk; ha elég sokáig élünk, látjuk az időben ismétlődő arcokat. Neil Gaiman
5. Generációk követik egymást, fiúk az apákat, lányok az anyákat, egyik a másik helyébe lép, elkövetve az elődök hibáit, átélve a győzelmeiket. De ha nem az ő útjukat akarjuk követni? Nem ugyanattól a félelemtől vagy vágytól vezérelve akarunk élni? Követendő vagy éppen elkerülendő példaként tekintünk rájuk? Úgy élünk, ahogy ők, mert ezt láttuk magunk előtt, vagy saját énképet kreálunk magunknak? De mi lesz, ha csalódunk a képben? Lecseréljük őket? Lecserélhetjük a szüleink képét, vagy a sors majd visszavezet minket arra az útra, vissza az otthon áldott melegéhez?
6. Szüleinket számtalan dologért hibáztatjuk: nem megfelelő önbecsülésünkért, szerelmi problémáinkért, vagy akár azért is, hogy szeretjük a hagymát. Mígnem egy idő után rádöbbenünk, hogy ők is emberek, és ez a tény minden siránkozásunk ellenére sem fog megváltozni. Végül is, ők megtették, amit megtehettek. Audrey Hepburn
7. Az élet rendje az, hogy előbb-utóbb elveszítjük a szüleinket, és ha jól neveljük a gyerekeinket, akkor azok is előbb-utóbb kirepülnek. Egyetlen ember van, akivel napi huszonnégy órát együtt kell töltenünk születésünktől a halálunkig: mi magunk.
8. Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy a szüleink (...) magas kort élnek meg, akkor észrevesszük, hogy a szerepek felcserélődnek: az apából gyerek lesz, aki a fián keresztül éli ki magát.
9. Akkor leszünk felnőttek, ha a szüleink meghalnak, mondogatja anyám, akinek meghaltak a szülei. Pedig nem. Akkor leszünk felnőttek, ha a mindent elsöprő szerelem megérkezik. Nem a csajok, nem a házasság, nem. Ezeket túl lehet élni. Az igazi szerelem elsöpri az életet, igen. Cserna-Szabó András
10. Igazából csak egyetlenegyszer szeretik az embert életében, aztán kiûzetünk a gyermekkorból, úgynevezett felnőttek leszünk, ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy soha többé nem leszünk valaki számára a legfontosabb lény. Cserna-Szabó András