Ugrás a tartalomra
Előfordul, hogy az ember azon kapja magát, hogy másképp látja az erdőt. Néha csupán fáknak, amelyekből ház lesz és meleg, amelyek elfedik a föld csupaszságát, és az ember örül ennek. És aztán máskor, mint ma éjjel, a hatalmas, sötét jelenlétét érzékeli, melynek sosem lehet látni a végét; s még az is lehet, hogy nemcsak szélte és hossza van, hanem mérhetetlen mélysége is, vagy valami egészen más. S néha az ember azon kapja magát, hogy a férjét nézi, és eltûnődik: vajon az az egyenes ember-e, akinek gondolja - gondoskodó barát, rossz viccmesélő, aki mégis megnevettet -, vagy vannak olyan mélységei, amelyeket még sosem látott? Mi mindenre lehet képes?
Kapcsolódó idézetek
-
Előfordul, hogy néha az ember úgy vész el a kétségbeesés erdejében, hogy egy darabig észre sem veszi: eltévedt. Ameddig csak lehet, győzködi magát, hogy csak néhány lépésnyire tért le az ösvényről, bármikor visszatalálhat rá. Aztán újra és újra leszáll az éj, és fogalma sincs, hol van, merre jár. Ekkor már be kell ismernie: olyan messze kóborolt a kijelölt úttól, hogy már azt sem tudja, melyik irányban kel fel a nap.
Elizabeth M. Gilbert
-
A földi életnek különös sajátsága, hogy az ember néhanapján úgy érzi magát, mintha örökké, örökké, de mindörökké élhetne. Az embert néha olyankor fogja el ez az érzés, ha nagyon korán kél és megy ki a szabadba, még hajnalhasadása előtt, abban a finom szürkületben és megáll egyedül a mezőn s föltekintve az égre, figyeli, hogy a halavány égbolt miként változik meg, miként pirosodik át, míg a kelet bámulatos átalakulásától csodálkozva kiált fel s a szíve dobogása is megáll az előtt a fönséges látvány előtt, amint nagy méltósággal fölbukkan a nap, amint fölbukkan minden istenadott reggelen már annyi ezeresztendő óta. S olyankor is így érezzük magunkat, amikor napnyugtakor megállunk egy csöndes erdőben, amelynek lombjai között átszûrődik a verőfény titokzatos aranycsillogása és lassan, nagyon lassan suttog valamit, amit megérteni nem lehet, bármiként is szeretnők. S néha akkor is örökkévalónak érezzük az életet, ha az éjszaka véghetetlen csöndjében föltekintünk a mélységes kék égbolt sok millió csillagai közé. S halhatatlannak érzi magát az ember akkor is, ha távoli zene hangjaira figyel, vagy ha nagyon mélyen belenéz valakinek a szemébe.
Frances Hodgson Burnett
-
Amikor lefekszünk aludni, negyedfordulatot tesz a világ, elbillen "kilencven sötétlő fokkal", s ilyenkor a nappal még szépen egymáson fekvő gondolatok egyszerre úgy merednek föl, mint fatörzsek egy sûrû vadonban. Ilyen áthatolhatatlanul sûrû az álmok kutatása is, s vele együtt az az irodalom, amiben lecsapódik. Örökös félhomály, utakat alig találni, és a csapásokat, amelyeket mások vágtak, csakhamar megint benövi a televény. Egy ilyen erdő titokzatos erővel vonzza az embert. De aki visszatér belőle, és szabad eget lát a feje felett, fel is lélegzik, hogy nem nyelte el a rengeteg.
Douwe Draaisma
-
Ahogyan a megfáradt, aranyszínû fényt adó nap lassan leszáll a fák lombkoronája mögött, a zöld, a sárga, és a vörös színek barnára, majd szürkére váltanak, s végül nem marad más, mint a hold fénye, ahogyan megvilágítja a szemközti hegyoldal tisztásait. És ekkor kezd élni az erdő. A csöndet szinte harapni lehet, minden eltûnik a világból, ami mesterkélt, minden, aminek semmi keresnivalója itt. Ekkor látható, hallható és szagolható a világ azon része, ami még szép. Ami szabad, és ettől gyönyörû. Ami fenséges és tiszteletre méltó. Amihez kellő alázattal lehet csak közeledni. Ha kellő alázattal és az erdő iránti tisztelettel tölt az ember hosszú órákat a cserjék közé húzódva, akkor élhet át valódi csodákat.
Tomán Edina
-
A fák ismerik és értik a folytonosságot. Könnyû nekik, hiszen hosszan élnek, és ha ki is dönti őket a szél, sokszor még a gyökerükről is képesek újra kihajtani. Mi emberek, itt lenn a földön, anyagba zárva, nem tudjuk, hogy nekünk is hosszú az időnk. Egy életnyi időtartamban gondolkozunk. A testünk valóban olyan sérülékeny és esendő. Meghalunk és elporladunk, ha lejár a kiszabott időnk. Szerintem a legtöbb ember el sem tudja képzelni, hogy más perspektívában is nézhetnénk a dolgokat. Nem látunk rá az életek láncolatára. De annyi történet van, ami csak akkor nyer értelmet, ha feltesszük, hogy nem a születéssel vagy a fogantatással kezdődött.
Réczey Kata
-
Ha egy sötét erdőtől félsz, bele kell menni a sötét erdőbe. A félelemmel szembesülni kell. Ez tényleg használ valamit. Mert, mint mondják, az ember a saját képzeteitől fél.
Müller Péter
-
Figyeld meg az életet: látsz valahol szomorúságot? Láttál már valaha depressziós fát? Vagy láttál már valaha szorongó madarat? Vagy idegbeteg állatot? Ugye nem? Az élet egyáltalán nem ilyen. Csak az ember tévedt el valahol.
Osho
-
Az erdő nem hasonlít semmilyen más helyre. Először is térbeli. A fái körülvesznek, föléd tornyosulnak, minden oldalról rád nyomulnak. Az erdő elzárja a kilátást, elveszítesz minden tájékozódási pontot. Kicsinek, zavartnak és sebezhetőnek érzed magad, akár egy kisgyerek, aki furcsa lábak közé keveredett. Sivatagban vagy prérin állva tudod, hogy egy nagy helyen vagy. Az erdőben csak érzed. Hatalmas, jellegtelen semmi. És él.
Bill Bryson
-
Milyen fura az élet, nem? Vakítóan fényesnek és abszolútnak látunk valamit, készen állnánk mindent eldobni, csak hogy a mienk lehessen, aztán eltelik egy kis idő, vagy más szögből vizsgáljuk meg, és lám, megdöbbentően fakó. Nem értjük, mit is láttunk benne korábban.
Murakami Haruki
-
Az embernek saját maguknak kell megtalálniuk az utat az erdőben azoknak a kétes, zavaros térképfoszlányoknak a segítségével, amelyekbe betekerve születtek, vagy amelyeket útközben találnak itt vagy ott. Ezért van az, hogy mindannyian bolyongunk. Körbe-körbe járunk. Mellébeszélünk. Öntudatlanul is egymásba botlunk és azután elveszítjük egymást a sötétben, ahol az égi fénynek még távoli derengése sem látszik.
Ámosz Oz