Ha a test elhasználódik, és az elme megfárad, a szervezet örvend a halálnak. Csakhogy nehéz fölfogni, hogyan örülhet valaki a halálnak, ha még fiatal és erős: így az emberek az elmúlást általában valamiféle fenyegető szörnyûségnek tekintik. Az értelem ugyanis, a maga anyagidegen módján a jövő felé fordul, s úgy véli, jó dolog egyre tovább és tovább haladni, akár a végtelenségig, ám eközben nem látja be, hogy önnön anyagi mivolta végül is elviselhetetlenül kimerítőnek fogja találni az egész folyamatot.

Kapcsolódó idézetek

1. Meghalni nem nagy dolog, ha a halált olyan egyszerûnek látjuk, mint amilyen. Az élet egy csomó fizikai és kémiai törvény harmonikus mûködése. A halál az, mikor ezek a törvények megszûnnek mûködni. Az emberek ebbe már igazán belenyugodhatnának. Az öregségbe, (...) már sokkal nehezebb beletörődni. A kopásba, a fakulásba, a töredezésbe, a gyengülésbe, a csúnyulásba, a megrogyásba, az elhomályosodásba, az elnehezedésbe: a megöregedés folyton romló állapotába nehéz megnyugodni. A természet érzi is, hogy figyelmünket el kell vonnia ettől a bénító szomorúságtól s egy bizonyos korban frissen támasztja fel a régi emlékeket, a gyermekkor, az ifjúság s a férfiévek szép napjait. Kemény Simon
2. Egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid, vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség. Márai Sándor
3. Minden ember ki van szolgáltatva az öregedésnek és a halálnak. Az öregedés és a halál fogalma elviselhetetlen az emberi lény számára; napjaink társadalmában csak nő, növekszik, fölényesen és kivédhetetlenül, míg végül betölti az egész tudatunkat, és minden mást kiszorít onnan. És szép lassan úrrá lesz rajtunk a bizonyosság, hogy a világ korlátai ki vannak jelölve. Maga a vágy is eltûnik, nem marad más, csak a keserûség, a féltékenység és a félelem. De főleg a keserûség; a hatalmas, a felfoghatatlan keserûség. Michel Houellebecq
4. Míg fiatal az ember, ahogy leteszi a fejét, már szunnyad, ha pedig megöregszik, elszundít ugyan hamar, de fel is ébred, aztán csak néz, töpreng, mintha úgy rendezte volna a természet, hogy mikorra már nagy darab idő van a háta mögött, legyen módja végéggondolni. Szabó Magda
5. Az ember nyilvánvalóan több szellemi résszel bír, mint amennyire ezen a földön szüksége lenne, és a szellemi erők e feleslege tartja és viszi magával a testit is. Csak a testi rész oka az elhasználódásnak és a halálnak. Christoph Wilhelm Hufeland
6. Amikor az ember öregszik, amikor mind közelebb kerül a halálhoz, egyre fogynak a vágyai. Minden nap szép - gyönyörûen lehámlik róla valami. Így aztán egyre kevesebb a keserûsége, bánata. Egyre kevesebb csalódás éri. Nem lesz igénytelenebb, csak az apróságoknak jobban tud örülni. Észrevesz olyan dolgokat, amikre korábban nemigen figyelt, mert a munkája, a családja, az örökös rohanás, a pénzkeresés, egyszóval az élet miatt nem jutott rá ideje és figyelme. S egyszerre csak kinyílik előtte a világ. Tolnay Klári
7. A munka is csak egyvalamire jó: elmenekülni a mindennapi létből. Fiatalon fékevesztett fantáziával megálmodjuk, hogy mi mindent szeretnénk, aztán gályázni kezdünk érte. És lassan betévedünk az értelmetlen napi hajtás végeláthatatlan labirintusába. Majd megöregszünk, és tessék, ott a világmegváltó lelkünk egy förtelmes, vénséges testbe burkolva. Nógrádi Gergely
8. Az öregség törékennyé és sebezhetővé teszi az embert. Lelkileg és fizikailag. Minden megerőltetés egyre a test hanyatlására emlékeztet. A test gyarló.
9. Lelkünknek az a része, amely a testtel azonosította magát, az Időben él: pusztuló sejtjeink, ráncosodó bőrünk, ránk vénülő testünk a mulandóság keserûségét ülteti belénk: jövőnk az elkerülhetetlen halált hozza, minden vágyunk, törekvésünk csődjét. Müller Péter
10. Az ember, jóllehet maga is halandó, nem tudja elképzelni sem a tér, sem az idő végét, de a történelem és a nemzet végét sem, és így folyton a feltételezett végtelenségben él. A haladás gondolatának bûvöletében az emberek nem sejtik, hogy minden út előre egyszersmind út a vég felé, és hogy a csak tovább és az előre örömteli jelszavakban a halál ledér hangja szólal meg, amely sietségre csábít bennünket. Milan Kundera