Lelkünknek az a része, amely a testtel azonosította magát, az Időben él: pusztuló sejtjeink, ráncosodó bőrünk, ránk vénülő testünk a mulandóság keserûségét ülteti belénk: jövőnk az elkerülhetetlen halált hozza, minden vágyunk, törekvésünk csődjét.

Kapcsolódó idézetek

1. Ha a test elhasználódik, és az elme megfárad, a szervezet örvend a halálnak. Csakhogy nehéz fölfogni, hogyan örülhet valaki a halálnak, ha még fiatal és erős: így az emberek az elmúlást általában valamiféle fenyegető szörnyûségnek tekintik. Az értelem ugyanis, a maga anyagidegen módján a jövő felé fordul, s úgy véli, jó dolog egyre tovább és tovább haladni, akár a végtelenségig, ám eközben nem látja be, hogy önnön anyagi mivolta végül is elviselhetetlenül kimerítőnek fogja találni az egész folyamatot. Alan Watts
2. Mulandó a lélek, mert a testtel együtt elpusztul. Démokritosz
3. De miből lesz a jövőnk, ha nem a múltunkból? Ahogy testem örökítő sejteket érlel bennem, melyekből gyermekem élete bomlik majd ki, úgy lesz ezekből a tudattalanunk sötétjében érlelődő illetlen emlékekből egy egész eljövendő élet! Müller Péter
4. Az ember azáltal is kudarcot vallhat, hogy képtelen a teljes életre. Képtelen arra, hogy teljes mértékben jelen legyen ebben a világban. Képtelen lehet arra, hogy az idő folyását egzisztenciális valóságként élje meg, mint egy "örök most"-ot. Aztán, amikor a mulandóság démonja fenyegeti, megpróbálja minél több mulandó dologgal feltölteni a pillanatot; elképzeli, hogy élete tovább folytatódik az idő végezete után is, s hogy élete vég nélküli, anélkül, hogy örrökévaló volna. Hankiss Elemér
5. Aki elhanyagolja a saját testével való kapcsolatot, és lemond az önmagával folytatott szeretetteli, együttérző kommunikáció lehetőségéről, idővel egy merev, rideg, önkritikus belső világban találhatja magát, ahol nem jó érzés időzni, ahonnan menekülni kell. A lelkünk mélyéről fakadó igazság elhalkul, míg a test üzenete - hiába egyre hangosabb - zavaros és érthetetlen marad. Pedig jó tudni, hogy ha eltévedünk saját lelkünk útvesztőiben, a testünk ott van, mint végső iránytû, mely hûségesen tükrözi rólunk mindazt, amit a tudatunk elől igyekszünk elrejteni. Buda László
6. Az öregkornak megvannak a saját borzalmai. Nem tudjuk már azt hinni, mint ifjabb korunkban, hogy elpusztíthatatlanok vagyunk és örökké fogunk élni. Túl sok barátunkat és családtagunkat láttuk már távozni. Kezdjük átélni az emberi test elkerülhetetlen törékenységét. (...) Magányos útról van szó, mely sehová sem visz. Robin Dunbar
7. Életünk időbe ágyazott. Az idő pedig mint a jelenpillanatok egymásutánja jelenik meg számunkra. Ebből következik, hogy múltam már nincs - amit megtettem, nem tehetem meg nem tetté, s amit nem tettem meg, nem tehetem megtetté. A jövőm? Csak a reményeimben él. Semmi biztosítékom sincs arra, hogy akár csak a következő létpillanatot is megérjem.
8. Életünknek nagy része értelmetlen, önmagát megsemmisítő ingadozás és hiábavalóság; káosszal küszködünk kívül és belül; és mégis hisszük, hogy van bennünk valami életbevágóan fontos és jelentőségteljes, csak tudnunk kellene olvasni a tulajdon lelkünkben. Érteni akarunk, fel akarjuk fogni a múló dolgok értékét és perspektíváját, hogy így kiemelhessük a fejünket a napi körülmények örvényéből. Will Durant
9. Minden elhalványul, minden, a test, a kő, még maguk a csillagok is. Az idő mindent elragad. Ez a világ rendje. A múlt távolodik, az emlékek fakulnak, és így maga a szellem is. Az időnek nem állhat ellen még a lélek sem.
10. Az öregség törékennyé és sebezhetővé teszi az embert. Lelkileg és fizikailag. Minden megerőltetés egyre a test hanyatlására emlékeztet. A test gyarló.