Ugrás a tartalomra
Hát mire vágunk fel, mire az a sok fertőtlenítés, illatosítás, dezodor, arcszesz, ha egyszer bûzlik minden, ami orrunkból, fülünkből, szájunkból, egyéb nyílásainkból származik. A bőrünk varacskosodik, megpetyhüdik, a hajunk csimbókosodik, zsírosodik, kész hányinger az ember, ha engem kérdeztek. Mi hát az ember, hogy Isten mégis megemlékezik róla? Kiloccsantott víz, törött agyagedény, levegőben foszló füst, oszló pára, kósza fing, semmi, a minden semmiségnyi darabja, egy stampi tömény, amint eltûnik a melósgallér mögött.
Kapcsolódó idézetek
-
Mint ahogy azt látjuk, hogy a víz s más nedv, ha edénye
Széttörik, elfolyik és lassanként szerteszivárog,
És szétfoszlik a köd meg a füst is a híg levegőben,
Hidd el, hogy lelkünk is szétfolyik, és hamarabb vész
El, s gyorsabban változik ismét őselemekké,
Mint hogy az ember testéből kiszakadva elillan.
És ha a test, mely edényképpen szolgál vala néki,
Nem képes megtartani többé, összetöretvén,
Vagy mert megritkult, az erekből vére kifolyván,
Hogy hiheted, hogy a lég meg tudná tartani egyben,
Bár az a testünknél sokkal ritkább szövedékü?
Titus Lucretius Carus
-
A múltat nem lehet elfelejteni, kitörölni. Úgy tenni, mintha nem lenne az életünk meghatározó része. Mert egyszer úgyis utolér minket. A múlt olyan, mint egy gennyedző seb, amit hiába fáslizunk be, az anyag alatt egyre csak rothad, bûzlik, váladékozik, mert nincs kitisztítva, s ezáltal megállíthatatlanul végigfertőzi az egész testet. S amikor végre észrevesszük a sebet, amely régóta ott volt, de megpróbáltuk egyre csak elfedni és tudomást sem venni róla, már késő. Addigra haldoklunk tőle. Megmérgezte a testünket és a lelkünket. Az életben mindennek ára van. Minden döntésnek, minden kimondott szónak, minden cselekedetnek. És minden összeadódik. Aztán egyszer, éppen akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá, és azt hisszük, megúsztuk, eljön az elszámolás ideje. És akkor meg kell fizetnünk bûneinkért.
-
Elérkezik egy nap, és sokak számára korán érkezik el, amikor, mint mondani szokás, vége a mulatságnak, mert akármire néz is az ember, a halált látja mögötte. (...) Igen, egyszerre csak megérti az ember, azt sem tudja, miért, hogyan, s akkor az egész életben mindennek megváltozik a színe. Én tizenöt esztendeje érzem, hogy úgy rágódik rajtam, mintha valami rágó férget hordanék magamban. Érzem, hogy lassanként, hónapról hónapra, óráról órára rombol, mint egy összeomlófélben levő házat. Oly tökéletesen eltorzított, hogy rá sem ismerek magamra. Már semmi sincs meg belőlem abból a sugárzó, friss és erős férfiból, aki harmincesztendős koromban voltam. Láttam, amint fehérre festette fekete hajamat, méghozzá micsoda szakértő, gonosz lassúsággal! Elvette feszes bőrömet, izmaimat, fogaimat, egész egykori testemet - nem hagyott mást, csak egy kétségbeesett lelket, és nemsokára elviszi azt is... Igen, felmorzsolt a nyomorult, csöndesen és irtóztatóan, másodpercről másodpercre lassan lerombolta egész lényemet.
Guy de Maupassant
-
Az ember túl sok energiát pazarol arra, hogy elhitesse magával: az élet után is élni fog. De miként élvezhetnénk a Paradicsom gyönyörûségeit, vagy miként szenvedhetnénk a Pokolban, ha már nincs testünk, és nem gondolkodunk? Ha elkárhozom, mim fog égni? És miként tudhatnám, hogy égek, ha a koponyám üres? A semmit sokkal könnyebb elfogadni: születésünk előtt sem léteztünk, miért léteznénk a halálunk után?
Robert Merle
-
Már csak paraszthajszál választ el bennünket attól, hogy végleg kinyírjuk magunkat. Az ember értelmes betegség, de egyben beteg betegség is, önmagát pusztítja annak a szervnek segítségével, mely a fejében székel.
Karinthy Frigyes
-
A veszteségeket, amelyek értek, érnek és érni fognak mindnyájunkat, meg kell gyászolnunk, közösségként, családként, egyénként. (...) Szükségünk van arra a vödör könnyre, amivel megsiratjuk azt a rengeteg mindent, ami elveszett. Elsősorban halottainkat. Aztán az élethez fûzött reményeinket, füstbe ment terveinket, álmainkat, azt az életet, amelyet elképzeltünk és felépítettünk, és amelynek a romjain állunk.
Tompa Andrea
-
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
(...)
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihûltek.
Reményik Sándor
-
Viszolygunk az idősek meztelenségétől, nem akarjuk látni az öregedő, összeaszott testeket, az aszalt szilvát juttatják eszünkbe, óhatatlanul arra a pusztító erőre emlékeztetnek, amely elől senki sem menekülhet, arra, hogy mi is megvénülünk, elfonnyadunk, és eljön majd az a nap, amikor már senki sem kíváncsi a meztelenségünkre.
Jón Kalman Stefánsson
-
Az ember elsődlegesen minden ehetőt elnyelő bendő; a többi funkcióját illetően már lehet fennköltebb, ám azok mind csak ezután következhetnek. Meghalunk és eltemetnek, idővel minden mondásunkat és tettünket elfeledik, ám az elfogyasztott étel gyermekeink ép vagy romlott csontozatában tovább él. Azt hiszem, nem túl nehéz belátni, hogy a táplálkozási szokások változásai fontosabbak az uralkodói dinasztiák vagy akár a vallások változásainál.
George Orwell
-
Az élet meghalás, hiába szépítjük. (...) Bûzlik is tőle, mármint az élet. Ha másképp érezzük, elfogultak vagyunk.
Thomas Mann